Kell némi eredeti alkotói fantázia ahhoz, hogy valaki Danilo Kis Borisz Davidovics síremléke című művében meglássa az ideális drámai nyersanyagot. A "Hét fejezet egy közös történetből" alcímet viselő könyv voltaképpen hét egymáshoz fűzött írás, melyek egy novellaciklus darabjainál részint gyengébben, részint erősebben kapcsolódnak egymáshoz. Gyengébben, mivel formális kapocs kevéssé tartja össze őket (szereplőik is csak nagyon kis részt azonosak), erősebben, mert az elbeszélések, novellák nem pusztán erősítik, ellenpontozzák, de részben értelmezik is egymást: új és új asszociációs lehetőségeket nyitnak meg, más oldalról világítják meg egymás tartalmát, más összefüggésekbe helyezik a korábbiakat (sot, a többitől helyszínt és időt illetően is eltérő, középkorban játszódó elbeszélés más dimenzióba is helyezi a szöveget). Túl azon, hogy párbeszédeket alig-alig tartalmaz, pontosan ez teszi csaknem lehetetlenné az egyébként valóban drámai tartalmú és feszültségű szöveg színpadra alkalmazását; ha a szerző egymás után próbálja színre írni az elbeszéléseket, nem fognak létrejönni azok az asszociációs kapcsolatok, mint az alapműben (vö.: színházi befogadás eltérései az olvasóitól, színházi "újraolvasás" lehetetlensége, színházi idő problémái stb.), ráadásul az írások egyike-másika önmagában igen nehezen írható át drámává, drámaetuddé. Ha viszont írói módszerekkel összeforrasztja a szövegeket, egyértelmuen kijelöli az asszociációs csomópontokat, szerepek összevonásával jelzi saját képzettársításait, akkor a nézőt fosztja meg attól az intellektuális játéktól, melyben az olvasónak része lehet. (S természetszerűen elvész még a szöveg számos más árnyalata, például a valóság és a fikció folyamatos összevetéséből adódó játékok is.)
Járhatónak természetesen csak az utóbbi út tűnik - Forgách András is erre lép rá. A történet gerincének meghagyja az alapmű legnagyobb terjedelmű fejezetét, a Borisz Davidovics síremlékét, erre fűzi rá szorosan Cseljusztnyikov és Taube doktor történetét. A negyedik történet, a görényt, majd embert is ölő Miksáé mozaikszerűbben, de egyúttal szimbolikusabban is kapcsolódik a fosodorhoz, míg Baruch históriája a Novszkij-történet betétjeként jelenik meg (a másik két történet inkább utalásszerűen van jelen). A kapcsolódások kiépítését nagyban elősegítik a szerepösszevonások is. Egyes szerepek újra és újra visszatérnek: a Cseljusztnyikov-történet opportunista sminkmestere így lesz például minden idők örök hamis tanúja. A Novszkij-fejezet vizsgálója, Fegyukin pedig a színpadi változat központi szereplőjévé válik: ő testesíti meg azt az egyszerre racionálisan és irracionálisan működő fizikai és pszichikai terrort, mely végső soron az egész rendszert összetartja. Másfelől egy színész természetesen több szerepet játszik az előadásban. S noha ezeket a szerepösszevonásokat általában pragmatikus okokkal magyarázhatjuk, vannak közöttük egyértelműen jelentéssel, sőt értelmező szereppel bírók: a legfontosabb közülük Borisz Davidovics és Baruch David szerepének összeillesztése.
Forgách (túl azon, hogy magas nyelvi színvonalon kreál dialógokat s épít drámát az epikából) mesterien csúsztat egymásra idősíkokat, helyeket, szerepeket, biztosan jelöli ki a cselekmény csomópontjait, tesz egyértelművé okot és okozatot - ám azáltal, hogy mindezt gyakorlatilag a befogadó helyett végzi el, leszűkíti az asszociációs lehetőségeket, háttérbe szorítja az alapmű komor tartalmat ellenpontozó finom játékosságát. Próbálja ezt helyenként játékos ötletekkel oldani (a Novszkijhoz érkező két CSEKA-tisztet például Ljubimovnak és Vasziljevnek hívják), de ezek általában csak gyorsan elszálló verbális poénnak tűnnek. A hangsúly egyértelműen a tartalomra kerül: a terror működésének bemutatására és az ezzel való szembenállás lehetőségeinek boncolgatására. Ami persze azt a kérdést veti fel, hogy tud-e ez a típusú politikai színház napjainkban erősen, zsigerileg hatni a nézőre? S noha a felelet természetesen nem pusztán darab és előadás, hanem befogadó függvénye is, az előadást nézvén magam hajlok a nemleges válaszra.
Pedig a Stúdió "K"-ban kifejezetten pontos, eszközeivel a szöveg mind teljesebb kibontását szolgáló, színészi erejét tekintve is figyelemre méltó bemutató látható. Fodor Tamás precízen teremt nyomasztó atmoszférát, felerősítve a szöveg komor alapszíneit. A színház kicsiny, szűkös tere erősíti a bezártság érzését. Szegő György díszlete néhány térelemmel mutat szellemi-anyagi szegénységet, lepusztultságot. A szín következetesen alulvilágított (de nem úgy, hogy valóban zavaró legyen), a színészi mozdulatok kimértek. A gesztusokat a fontosabb szerepekben a színészi személyiség súlya egészíti ki. Fodor Tamás zseniálisan aljas figurát formál Fegyukinból. Fegyukin szakbarbár: az eredményes vallatáshoz szükséges vulgárpszichológia, a kedélyes kegyetlenség nagymestere - különösebb műveltségre, filozófiára nincs is szüksége mesterségéhez. Néha szinte maga is meglepve tapasztalja, hogy az általa működtetett mechanizmus milyen kiválóan működik. Fodor ugyan finoman eltartja a figurát (figyelve mintegy az általa kiváltott hatást), de soha nem lép ki belőle, nem véleményezi, nem "jelzi le" kívülről. Kedélyes mosolya hátborzongató. (Alakítása csaknem allegóriává változtatja a szöveg szimbolikáját: görényként leginkább erre a Fegyukinra emlékszünk majd vissza.) Tamási Zoltán Novszkijként elsősorban szuggesztivitásával tűnik ki: a megfáradt, megkeseredett egykori forradalmárt, a már csak neve tisztaságáért harcoló hiú férfit természetes egyszerűséggel, takarékos gesztusokkal és mozdulatokkal, igen erőteljesen játssza. S mégis: a két kitűnő színészi alakítás sem tudja igazán felszikráztatni a feszültséget. Hiszen kettejük küzdelme egyesélyes, a szituációk előre kiszámíthatók, a történet sok változatában ismert már, közvetlen aktualitása nincs. Hiányzik az a feszültség, mellyel ez a direkt formában előadott politikai tartalom valóban hatni tudna.
Nem változtatnak ezen a finomabb és látványosabb játékötletek sem, mivel túlságosan elszigeteltek ahhoz, hogy lényegileg összetettebbé tegyék az előadás nyelvét; a direkt megfogalmazás helyett így inkább a feszültséget oldják. (Baruch David bábjátékként előadott története pedig mintha végképp nem lelné helyét a produkcióban.) Hasonló mondható az általában megbízható és többnyire színes karakteralakításokról (melyek közül elsősorban Hannus Zoltán, Nádasi László, Baksa Imre és Homonnai Katalin emelhető ki). Ezek sem képviselnek más színpadi fogalmazásmódot, nem láttatják másfelől, nem ellenpontozzák, nem teszik ambivalensebbé a szituációkat, csupán színesítik a produkciót.
Nem árt persze ismételni: az ilyen színházi nyelv hatása befogadófüggő is. Magam mindenesetre zavarban voltam kicsit: régen nem éreztem már azt, hogy egy hasonlóképpen színvonalas írói teljesítmény és méltánylandó szakmai színvonalú előadás ilyen kevéssé tud hatni rám.
