A Bettie-mobillal kapcsolatban azon érdemes elgondolkozni, hogy milyen kihagyott lehetőségek miatt nem lett ebből a filmből egy valódi drámai mélységekig jutó időskori fejlődéstörténet, csupán egy kicsit érzelgős, kicsit unalmas családi mozi.

Walter Salles – a Központi pályaudvar, a Che Guevara: A motoros naplója és a hazánkban idén bemutatott Úton rendezője – mielőtt hozzáfogott volna Jack Kerouac regényének megfilmesítéséhez, a korszellem alaposabb megismerése végett számos interjút készített a beatnemzedék még élő tagjaival. A The New York Times 2007 novemberében megjelentetett egy írást a rendezőtől, amelyben kedvelt műfajáról, a road movie-ról értekezik történeti, elbeszéléstechnikai, karakterológiai szempontból, felelevenítve egy-egy interjúalanynak vagy híres direktornak a témára vonatkozó gondolatát. Az amerikai költő, Lawrence Ferlinghetti úgy emlékezett vissza az ötvenes évek Amerikájára, mint egy feltérképezésre váró országra, melynek útjai az ismeretlenbe vezettek. Ennek kapcsán Salles elgondolkodik a road movie-k létjogosultságáról egy olyan világban, ahol a Google street view szolgáltatásának köszönhetően a fotelből sem kell kiszállnunk ahhoz, hogy végigjárjuk a Grand Canyon egy kedvelt turistaútvonalát. A cikk végén a rendező arra a következtetésre jut, hogy a road movie funkciói az utóbbi évtizedek technológiai újításainak köszönhetően ugyan megváltoztak, de a műfaj semmit nem vesztett aktualitásából. Salles szerint a mai utazós filmeknek az lenne a feladata, hogy a tapasztalatszerzés és a tanulás fontosságát hangsúlyozzák, szemben a valóságshow-k nyújtotta komfortos álélményekkel.

Emmanuelle Bercot, akiről nehéz eldönteni, hogy színészként vagy rendezőként ismeretlenebb-e, eddig egy-két kisebb filmszerepet és egy kritikai fogadtatás tekintetében sikeresnek mondható nagyjátékfilmet (Backstage) tudhat a háta mögött. Legújabb filmje a Bettie-mobil, mely egy idős francia asszony (Catherine Deneuve) pár napos, Franciaországot átszelő autós ámokfutását kíséri végig. A főszereplő Bettie – szeretője hűtlenségétől és éttermének pénzügyi gondjai elől menekülve – autóba vágja magát, hogy a bretagne-i falucska friss levegője helyett egy mezítlábas Gitanes agyzsibbasztó füstjét szívja magába, távol anyja rosszalló tekintetétől. A cigiszünetből többnapos távollét lesz, mivel Bettie nagyszülői szerepkörbe lép, és lánya kérésének eleget téve elindul kiskamasz unokájával annak nagyapjához. Az utazás alatt különböző emberekkel elegyedik beszélgetésbe, keveredik kalandokba, elmélyíti kapcsolatát rég nem látott unokájával, és a hosszú és fáradságos út végén, csodával határos módon rátalál a szerelem, és szétszakadt családjának tagjai is összekovácsolódnak a provence-i táj idilljében.

A Bettie-mobillal kapcsolatban azon érdemes elgondolkozni, hogy milyen kihagyott lehetőségek miatt nem lett ebből a filmből egy valódi drámai mélységekig jutó időskori fejlődéstörténet, csupán egy kicsit érzelgős, kicsit unalmas családi mozi. Mindenekelőtt vegyük le a felelősséget Catherine Deneuve válláról, aki egyrészt nagyon alkalmas „alapanyag” a valamikori szépségkirálynő megformálásához, hiszen a kollektív nézői tudattalanban az elérhetetlen szépség archetípusaként bérelt helye van. Másrészt játéka színészileg is elég kifinomult ahhoz, hogy egyszerre jelenítse meg az egykori vidékszépe büszkeségét és a komfortzónájából kikerült idős hölgy bizonytalanságát. Az, hogy ennek bizonyítására kevés lehetőséget kapott, nem az ő hibája. Az alapvető probléma, hogy Deneuve élő játéka ellenére nem teremtődik meg egy hús-vér Bettie-figura a vásznon, mivel a forgatókönyv, amit szintén Bercot jegyez, nem fordít elég figyelmet a főszereplő lelkivilágának bemutatására. Arról, hogy Bettie miért a szülőfalujában, anyjával egy házban, egy házas ember után epekedve élte le életét, vagy hogy mi az oka a lányával való elmérgesedett viszonynak, nem sokat árul el a film. Bár a címszereplő aktuális problémái egyértelműen megfogalmazódnak, ez csak a jéghegy csúcsa, mélyebbre alig látunk, a felszín alatti változásokig, az út és a tapasztalatok élményeinek hatásáig a Bettie-mobil nem jut el. Így pedig nehéz a figyelem lankadása nélkül, majdnem két órán keresztül egy nagymama kocsikázását nézni, még ha Catherine Deneuve is az illető.

Azért fájó igazán, hogy Bercot filmje a könnyebb és bájosabb utat választotta, mert az öregedés témája, amivel felszínesen ugyan, de a Bettie-mobil foglalkozik, meglehetősen alulreprezentált a filmművészetben. Az elmúlt években mintha változás indult volna be ezen a téren, gondoljunk csak Sarah Polley 2006-os Egyre távolabb című melodrámájára vagy Haneke tavaly bemutatott Szerelmére. Az egyértelmű, hogy Bercot-t szintén foglalkoztatta ez a téma, hiszen kifejezetten Deneuve-re írta a főszerepet, és számos játékos utalást tett a színésznő hajdani ikonikus szépségére, az egyéjszakás gerontofil szerető megjegyzéseitől az öregecske szépségkirálynők iróniával átszőtt jelenetéig. De az egykori siker és csillogás terhe inkább megmosolyogtató esetlenségként hat, akárcsak a nagymama életrevaló unokájának való kiszolgáltatottsága. A valódi dráma nem akkor történik, amikor Bettie kénytelen megtapasztalni a bretagne-i falucska határain túl elterülő nagyvilágot, hanem amikor a vakuvillogástól megszédülve eszméletét veszti a naptárfotózás közben. A drámai csúcspont így nem a főhősnő személyiségében hoz változást, hanem a környezete hozzá való viszonyában – lehet aggódni a túlhajszolt nagymama egészségéért. A film utolsó fél órája ebből az ijedtségből táplálkozik, hiszen a komor hangulatú kórházjelenet után vissza kell csempészni a Bettie-ből sugárzó életerőt a mozivászonra. A rendezőnő itt egyértelműen elvetette a sulykot: olyan giccsparádét rendezett a film végén a provence-i naplementében összemelegedő öregekkel és a kibékült családtagokkal, hogy azt Giuseppe Tornatore is megirigyelhetné.

Az, hogy a Bettie-mobil nem lett egy fajsúlyos időskori dráma, szorosan összefügg azzal, amit az első bekezdésben Walter Salles gondolataiból felidéztünk a jelenkori road movie-kra vonatkozóan. Ugyanis ha Bettie érzelmei nem tárulnak fel eléggé a nézők előtt, akkor arra sem lesz rálátásuk, hogy egy sorsfordító utazás (engedtessék meg, hogy ilyen nagy szavakkal illessük a főhősnőnk életében bekövetkező változásokat) állomásai mivel idézték elő a változást. Egy-egy jól kidolgozott momentum időnként elhiteti velünk, hogy nyomon követhetjük a főhősnő lelkének rezdüléseit, ilyen az idős paraszt bácsi házában a cigarettasodró jelenet, melyben Deneuve is lehetőséget kap a szinte szavak nélküli brillírozásra. De sajnos az ilyen finoman hangolt, improvizatívnak tűnő részek után mindig jön egy ormótlanul megírt másik, mint például az eszelős gerontofil szépfiú találkozása Bettie-vel, ami kiábrándító életszerűtlenségével, olcsó poénjaival megtöri a korábban megteremtett intimitást. A Bettie-mobil még ezekkel a hibáival együtt is képes szórakoztató moziélményt nyújtani, de ne felejtsük el, hogy Deneuve, a műfaj és a francia szerzői filmes hagyományok ennél fajsúlyosabb filmben is egyesülhettek volna.