Varázsige: Te quiero

Két férfi, két nő, barátok és szerelmesek - egy téma: szerelmi csatározások musical betétekkel, avagy a spanyol film válasza Woody Allanre és az újhullámos musicalfilmekre. Zenés intermezzokkal tarkított filmekből nem egy kiválóságot jegyez a filmtörténet - a Moulin Rouge-tól kezdve mondjuk a Chicagóig -, a temperamentumos replika azonban csak most érkezett spanyoloktól. A sztori habkönnyű, és a nemzeti filmgyártás erősségeit hangsúlyozza: attraktív fiatalok közt dúl szerelmi háború amúgy igazi hispán módra, a pergő szó- és pergő ágycsaták közt valamely szereplő folyton rágyújt egy dalra.

A sztori alapkonfliktusát a film főszereplőinek négyesfogatából Javier szítja, aki veszedelmes viszonyt kezdeményez legjobb barátjának Paula nevű dögös, leginkább talán Shakirára hajazó barátnőjével, mire a jó haver, Pedro magánnyomozót fogad, de mielőtt kiderülne az igazság, véletlenségből szerelembe esik Javier élettársával, Soniával ( Paz Vega A szex és Lucíából), majd a hatalmas kavarodásba becsatlakozik egy-két blues-os hangú mellékszereplő, hogy dallal lendítse át a Shakespeare-i vígjátékot a drámaibb szituációkon?

Hátborzongatóan hangzik ez így elsőre, de aggodalomra semmi ok: a spanyol filmes musical működik - szórakoztat és kikapcsol. Nem egy felejthetetlen Almodovar-kaliberű, művészi kvalitásokkal bíró produkcióval van dolgunk, de habkönnyű vígjáték mivolta ellenére magasabbra teszi a mércét, mint hollywoodi társai, amit mindig örvendetesen konstatálhat az igényes szórakozásra vágyó mozinéző. A musical betétek - bár legtöbbjük zeneileg nem igényesebb egy átlagos pop slágernél - kiválóan működnek, és hogy a szereplők tolmácsolásában hallhatók a filmben - nos ez adja meg a dolog eredeti báját. A Vágyastársak bár nem eredeti, de tökéletesen szórakoztató, szeretnivaló vígjáték - egy film, mely egyszerűen csak szórakoztatás céljából született, és ezt a misszióját teljes mértékben teljesíti.