Vértelen és véres gyilkosságok

A Kelj fel Jancsi című új magyar film első filmes rendezőt avat: Fonyó Gergely Amerikában forgatta, meglehetősen romantikus körülmények között, értsd kevés pénzből, pályán kívülről, sok nehézség árán, és ez tiszteletre méltó megszállottságra utal. Csakhogy ez a megszállottság megmaradt emberi tulajdonságnak, s nem lényegült át művészi értékké, nem szivárgott át magába a filmbe, hogy annak éltető eleme legyen. Ha valami feltűnik ugyanis ebben a filmben, az éppen a nagyon pedáns szakmai megformáltság mögött húzódó, érzelmi-indulati légüres tér. A jéghideg, lélektelen pontosság.
A történet egyszerű, egyenes vonalú, néhány szereplőt mozgató minitragédia. Színhelye a köznapi, kispénzű Los Angeles, főhőse a szellemileg visszamaradt Johnny, akit harmincéves korában egy szép, fiatal nő gondjaira bíz halála előtt a kiskorától róla önként gondoskodó nevelőanyja. Az eltervezett biztonságos jövő helyett hamarosan zűrzavar, megalázó helyzet és elhagyatottság lesz Johnny osztályrésze, amiből radikális formában, egy ablakon keresztül lép ki.
A jelenetek megkomponáltak, jó a ritmusuk, sehol egy fölösleges mondat, ügyesen bomlik ki a múltból, ami fontos, karakterisztikusak a színhelyek és a díszletek, a színészek a figurák belső igazságát, nem pedig a történetben elfoglalt szerepük kritikáját játsszák - mindez a mai magyar filmet tekintve kivételes érték. És mégis. Van valami ijesztő közöny ebben a mesélésmódban, mintha a rendező csak értelem és érzelem nélkül futkározó rovarok életét figyelné. Az idei filmszemle egyik legnagyobb meglepetése számomra az volt, hogy a Kelj fel Jancsi nyerte el a megosztott nagydíjat.