A Sírugrók hősei főleg a koordinátarendszer x tengelyén mozognak, függőleges irányba ritkán mozdulnak el. Nincsenek jelentős "kilengéseik", kevés az életükben a drámai pillanat, de ha akad, azt is leginkább belenyugvással, egykedvűen viselik. Valahogy hiányzik belőlük a szenvedély. Mintha az életet a haláltól csak egy vékony, áttetsző hártya választaná el, amelyen áthatolni nem több, mint a felületi feszültséget leküzdve a levegőből a vízbe jutni.
A főszereplő foglalkozása is profanizálja az elmúlást: Pero abból él, hogy gyászbeszédeket ír és ad elő, idegen halottakat búcsúztat. Mondandóját a hozzátartozók emlékei alapján szerkeszti meg, és őket szolgálja, nyugtatja vele. Nem pap, nem valamiféle misztikus, vallásos rítus, hanem a társadalmi elvárás alapján ad meg a holtaknak olyasvalamit, ami csak külső megnyilvánulásaiban, formájában emlékeztet a végtisztességre.
Ez a komédia feketehumorból táplálkozik, teli tüdőből kiröhögjük a halált. A hatást csak fokozzák Pero apjának öngyilkossági kísérletei. Az öreg Dedo újra és újra megpróbál véget vetni az életének, de valami szerencsés - vagy szerencsétlen - véletlen folytán mindig megmenekül. Tragikusan akar viselkedni, de képtelen tökéletesen megszervezni az öngyilkosságot, így pedig csak szánalmat ébreszt és komikussá válik.
A film első felét teljes mértékben a komédia uralja, amolyan kesernyés, "balkános" módon, felcsendül az "I will survive" és a "Sexbomb" sramliváltozata, a sivár, abszurd világban megjelenik két bájos, szinte negédes szerelmi szál, bohózatba illő jelenetek és kedves, együgyű beszélgetések váltják egymást. Konfliktus persze akad, de az is megmarad a házastársi viszálykodás, vagy az ártalmatlan féltékenység szintjén.
A kvázi-idilli légkör azonban fokozatosan megszűnik. Először egy szőke fürtös lányról, Pero szerelméről derül ki, hogy nem is olyan tiszta és ártatlan, ahogy eddig hittük, majd egy brutális erőszaktevést követően arcunkra fagy a mosoly. A komédia tragédiába torkollik, megjelenik a pátosz: a könnyed történetbe súlyos szavak tolakodnak: gyilkosság, bosszú, önfeláldozás, végül pedig megmutatkozik egy olyan erős szerelem, amely nem ismeri a halált.
A végkifejlet Pero-t eddig ismeretlen helyzetben találja: nem idegent búcsúztat, hanem barátot gyászol. Erre már neki sincs szava. Ahol a vízszintes a függőlegessel találkozik, ahol kiteljesedik a dráma, ott nem szólhat avatatlan száj. Pero kilép a temetőből, megáll a templomkertben, és az égre emeli tekintetét. Eközben a sírásók a föld alá temetik mindazt, amiért megérné a felszínen maradni.
