Nemcsak Orson Scott Card kultikus Végjátékát baltázta el Hollywood, csapnivaló adaptáció született az elmúlt évtizedekben A stepfordi feleségekből és az Éjféli napfényből is.
1951. augusztus 24-én született a népszerű kortárs amerikai sci-fi író, Orson Scott Card, akinek legismertebb regényéből, az 1985-ben megjelent Végjátékból épp 10 éve forgattak egy igencsak vérszegény mozifilmet Harrison Ford főszereplésével. A dupla jubileum apropóján összeszedtünk néhány olyan bitang jó sci-fi regényt, amelyekből fájóan rossz adaptációk születtek.
1. Végjáték (2013)
Kezdjük azzal a filmmel, amelynek apropójából elkészült ez a cikk. A Földet már többször megpróbálta leigázni egy kimagasló technikai fejlettséggel rendelkező földönkívüli faj és nem kisebb a szándékuk, minthogy elpusztítsák az egész emberiséget. 70 évvel a kíméletlen háború után az emberek talán megtalálták szabadulásuk kulcsát Ender Wiggin (Asa Butterfield) személyében. A csendes, de annál különlegesebb képességekkel rendelkező fiút egy szigorúan védett, titkos űrbázisra küldik, ahol hozzá hasonló tehetséges fiatalokból álló katonai csapatot képeznek ki. A vezetőség terve, hogy a szüleiktől, testvéreiktől elszakított gyerekekből egy olyan sereget formáljanak, akiket az idegenek elleni végső támadás során bevethetnek.
Endert addig manipulálják, míg kegyetlen gyilkossá nem válik. Egy váratlan esemény rádöbbenti a fiút tettei következményeire és arra, hogy a körülötte zajló hatalmi játékban ő is csak egy eszköz. De a remény még nem veszett ki belőle: saját eszközeivel akarja megmentheti családját és a Föld lakóit a félelmetes idegen fajjal szemben. De vajon ez elég lesz a végső összecsapásra?
Sajnos a gyerekkatonákat kiképző ezredest alakító Harrison Ford letudta az egész haknit néhány Han Solo-manírral, a készítők pedig hol Az utolsó csillagharcost, hol meg az Alien-filmeket idézték meg, de beestek két űrhajó közé egy fekete lyukba...
2. A stepfordi feleségek (2004)
Nem kell minden ütős sci-fi történetnek az űrben játszódnia - de persze nem árt... A stepfordi feleségek helyszíne viszont egy Isten háta mögötti amerikai kisváros, ahol a helyi asszonyok igen furcsán viselkednek. Joanna (a 2004-es filmváltozatban Nicole Kidman), aki nemrég költözött Stepfordba a férjével (Matthew Broderick), egyre gyanakvóbban figyeli a környezetét és a többi embert. Stepfordban ugyanis minden túl tökéletes. A házak tágasak, díszesek, csillognak-villognak, süt a nap, a fű zöld és gyönyörűen le van nyírva, a feleségek pedig sütnek, főznek, mosnak, vasalnak, takarítanak, gyereket nevelnek, folyton mosolyognak és mellé még fergeteges szexpartnerek is...
Mintha nem is emberek lennének, hanem robotok! Ira Levin eredeti regénye ebből az alapszituációból bont ki intelligens humorral egy szórakoztató történetet, a film viszont nem tudta visszaadni a szellemességét.
Akik szerették a könyvet, azok nézzék meg inkább a Bryan Forbes által rendezett 1975-ös változatot, Katharine Ross főszereplésével!
3. Ragadozó városok (2018)
Annak ellenére, hogy ez a 2018-as film A Gyűrűk Ura-regénytrilógiát mesterien adaptáló Peter Jackson forgatókönyvéből készült, a gyönyörű látványvilágon túl meglehetősen borzalmasra sikeredett. Talán azért, mert Philip Reeve könyvei a fiatalabb olvasókat célozták meg, így a filmeseknek saját kútfőből kellett felturbóznia a cselekményt. Pedig az alapötlet egész jó volt: évezredekkel azután, hogy a civilizációt elpusztította egy kataklizma, az emberiség alkalmazkodott a körülményekhez, és hatalmas, mozgó városokkal kezdte el róni a föld felszínét, könyörtelenül levadászva a kisebb városokat.
A mozgó London alsóvárosából származó Tom azonban megismerkedik egy Hester nevű, veszélyes szökevénnyel, és minden a feje tetejére áll...
Mivel a film költségvetése 100 millió dollár volt, a mozikban viszont csak 83,7 milliót szedett össze, ha találkozunk is még a Ragadozó városok franchise-zal, az maximum a Netflixen vagy más streaming platformon lesz lehetséges.
4. Setét torony (2017)
Stephen King vitathatatlanul a horror műfaj királya, az egyik legnagyszabásúbb, többkötetes műve, A setét torony viszont inkább a sci-fi zsánerbe hajlik. A 2017-es adaptációt nagyon várták a rajongók, de a végeredmény sajnos közel sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hiába játszottak benne olyan A-kategóriás sztárok, mint Idris Elba és Matthew McConaughey.
A film egyik legnagyobb hibája az volt, hogy az alkotók megpróbálták az igencsak összetett, több köteten átívelő történetet egyetlen 95 perces filmbe belezsúfolni,
sőt, néhány jelentős változtatást is eszközöltek, ami nem igazán tetszett a fanatikus King-rajongóknak. Mivel a Setét torony rossz kritikákat kapott mind a sajtóban, és a nézőközönség sem rohant a mozikba a premier idején, egyhamar biztosan nem látjuk viszont utolsó Harcost, a hatlövetű mesterét, aki örök harcot vív a feketébe öltözött emberrel...
5. John Carter (2012)
Kevés filmnek van olyan rossz híre, mint a 2012-es John Carternek, amit egy új hollywoodi franchise nyitányának szántak, de ehelyett elrettentő példa lett belőle, hogyan ne akarjon valaki új brandet építeni. A Disney összesen 350 millió dollárt fektetett bele a projektbe, ami olyan magas összeget jelentett, hogy a szakértők szerint minimum 600 millió dolláros bevételt kellett volna generálnia a filmnek ahhoz, hogy nullszaldós legyen – ám mindössze 284 millió jött össze. Így a Disney végül csak egy masszív veszteséget könyvelhetett el, és azóta is inkább a biztos pénzt fialó Star Warsra és a Marvel-blockbusterekre koncentrál.
Pedig az alapanyagban bőven lett volna kraft, elvégre Edgar Rice Burroughs közel egy tucat történetet írt jó 100 évvel ezelőtt a Marsra elkeveredő cowboyról, John Carterről.
6. Az éjféli égbolt (2020)
George Clooney sci-fije, amelynek nemcsak a főszereplője volt, de a rendezője is, a 2020-as esztendő legjobban várt filmje volt – végül az év legnagyobb csalódás lett (a PORT.hun itt írtunk róla kritikát). A film Lily Brooks-Dalton 2016-os bestsellerét, a Netflix-premierhez időzítve magyarul is megjelent Éjféli napfényt dolgozta fel. Főhősünk egy Augustine Lofthouse nevű, magányos tudós (őt alakítja George Clooney), aki az Északi-sarkon, egy elszigetelt kutatóállomáson fürkészi a csillagokat, hátha talál még lakható bolygót az emberiség számára. Még akkor is csak a műszereit vizsgálja, amikor az összes kollégáját villámgyorsan evakuálják egy, a Földet sújtó rejtélyes katasztrófa miatt.
Eközben egy Sully nevű asztronauta (Felicity Jones) vezetésével az Aether űrhajó épp hazafelé tart a K-23-ról, ami a Jupiter egyik olyan holdja, ahol az emberi élet számára is adottak a feltételek. A NASA földi kiszolgáló személyzete azonban már nem tud válaszolni az űrhajónak, egyedül Augustine lenne képes rá a még működő számítógépével, azonban hogy az adás célba érjen, el kellene jutni a végtelen jégmezőn át egy jóval erősebb rádióadó-toronyhoz – pont akkor, amikor előkerül egy árván maradt kislányra, aki addig a kutatóbázison bujkált...
Sajnos annak, aki látott vagy olvasott már akár csak egyetlen olyan történetet is, ahol a magány miatt bekattanó főhős egy semmiből feltűnő idegen segítségével éli túl a megpróbáltatásokat, annak egyáltalán nem lesz meglepetés a sztori vége.
