A Valami madarakban az idősek otthonába száműzött Szacsvay László szövetséget köt egy balhés tinilánnyal.
A pitchelés, vagyis a filmötletek eladása külön művészet, amiről valószínűleg az elsőfilmes Hevér Dániel rendező és forgatókönyvírója, Kertész Zsanett is tudna mesélni. A két fiatal alkotó éveken át fejlesztette közös filmtervét, és közben egy nemzetközi pitchfórumot is megnyertek – ennek is köszönhető, hogy a Valami madarak végül elkészülhetett. Laikusként akár azt is gondolhatnánk, hogy nem lehetett nehéz dolguk, az ötletük ugyanis megfelel az egyik fontos pitchszabálynak, vagyis összefoglalható egyetlen mondatban – különleges barátság szövődik egy idősek otthonában elhelyezett férfi és egy közmunkára ítélt tinédzser lány között.
Ennek az alaphelyzetnek ráadásul megvan az az előnye is, hogy el lehet helyezni más, jól ismert filmek koordinátarendszerében. Párhuzamként adódik például az Életrevalók, amelyben szintén egy önmagát ellátni képtelen, mogorva ember sorsa fonódik össze a tőle majd mindenben különböző ápolójáéval. A hasonlóságok itt azonban véget is érnek, ami egyfelől dicséretes, mert emiatt nem is lehet könnyen beskatulyázni a filmet, másrészről viszont a francia klasszikus dramaturgiai feszültségéből akár kölcsön is vehettek volna valamennyit a magyar alkotók.
Ami biztos, hogy a Valami madarak hiteles film, mert hiteles élethelyzetekkel dolgozik. A Szacsvay László által alakított Béla magányosan tengeti nyugdíjas éveit a közért, a nappali és a tévé szentháromságában, de egyre kevésbé tudja ellátni magát, a fia ezért saját kezébe veszi az irányítást. Németországban él a családjával, ezért nem tudja magához venni az apját, így marad jobb híján egy lepukkant idősotthon. Béla abban a hitben költözik be, hogy később hazatérhet, a fia ugyanis ezzel hitegeti, de amikor egyértelművé válik, hogy nincs visszaút, megpróbál kijutni. Ehhez az intézményben dolgozó Zoé segítségét is igénybe veszi, akinek az alkotók hasonló alapossággal tárják fel a családi hátterét. A 17 éves lány frusztráltsága is érthető, mert nem jó kedvében, hanem büntetésként dolgozik az otthonban, ráadásul az őt egyedül nevelő, második kamaszkorát élő anyjával sem éppen rózsás a kapcsolata.
Teljesen érthető, hogy miért sodródik egymás mellé ez a két, magányos, kívülálló figura, de talán túl könnyedén is hangolódnak rá a másikra. Az Életrevalók feszültségét, humorát az adta, ahogy a két eltérő habitusú és hátterű főszereplő fokozatosan összecsiszolódott, míg Béla és Zoé szinte azonnal megtalálják a közös hangot. A Valami madarak emiatt műfaji filmként kevésbé működik, ami persze nem jelenti azt, hogy ne akadnának benne mulatságos epizódok, de inkább a szociovonal az erősebb benne.
Béla nagy feladata nem is az, hogy kiszabaduljon az idősek otthonából, hanem hogy elfogadja a megváltoztathatatlant,
míg Zoénak az anyjával való kapcsolatát kellene helyre tennie. Ez a folyamat is lehetne katartikus, ha Hevér és Kertész élesebben fogalmaznának és élesebb helyzeteket teremtenének, a Valami madarakban azonban a minimalizmus dominál, még a kulcsjelenetekben is. A két főszereplőből is hiányoznak a markánsabb ecsetvonások – érdekes módon a mellékfigurák közt vannak kellemes kivételek, például Zoé anyja vagy Béla fia –, vagyis az a paradox helyzet áll elő, hogy a papíron hiteles karakterekből szinte teljesen hiányzik az életszag.
Hogy nem teljesen, és hogy így is szerethetőek ezek a figurák, az a kiváló castingnak köszönhető. Kizlinger Lilla a magyar film egyik legizgalmasabb fiatal tehetsége, olyan természetességgel tud létezni a kamera előtt, mint nagyon kevesek, vibráló személyisége még egy alulírt szerepen is átsugárzik. Partnere, Szacsvay László pedig igazi színészi mesterkurzust mutat be, elhisszük neki a fásultságot, a frusztrációt, a keserűséget, a lemondást, és azt is, amikor az unokáját meglátva felderül az arca.
Már csak egyedül miatta megérte megírni, leforgatni és bemutatni a Valami madarakat.
