A színházba járó közönség számára nem ismeretlen Hajdu Szabolcs (Macerás ügyek, Tamara, Fehér tenyér, Bibliothéque Pascal, Ernelláék Farkaséknál, Békeidő) kiváló párkapcsolati trilógiája, a kisebb-nagyobb változtatásokkal ugyanazzal a csapattal megvalósított Ernelláék Farkaséknál, Kálmán-nap és Egy százalék indián (sőt, az egymással szoros kapcsolatban álló darabokhoz csatlakozik a más társulattal, de igen hasonlóan működő előadás, a Radnóti Színházban futó Legközelebbi ember).

S mivel az író ír, a rendező pedig rendez,

Hajdu, amikor az egyéb lehetőségek megszűntek a számára, először 2016-ban a színpadról a vászonra adaptálta (saját magán kívül legnagyobbrészt saját családjával, feleségével, Török-Illyés Orsolyával és közös gyermekeikkel, Hajdu Lujzával és Hajdu Zsigával a főbb szerepekben) az Ernelláék Farkaséknált – amelynek további szereplőinek is leírjuk a nevét, hiszen egytől egyig kiválóak: Tankó Erika, Szabó Domokos, Gelányi Imre.

Kritikánk az Ernelláék Farkaséknálról

Váratlan vendégek - Ernelláek Farkaséknál kritika

A címbéli Ernella a szintén címbéli Farkas sógornője, aki férjével és lányával az éjszaka közepén toppan be szállásért és egyebekért, hogy aztán ki se lehessen tenni. Róluk szól Hajdu Szabolcs új filmje.

Tovább

A Skóciából hazaköltöző házaspár és a számukra ideiglenes otthont adó rokonok nem minden súrlódástól mentes meséje a kisrealizmus legjobb hagyományainak megfelelően mondott nagyon igaz, nagyon érvényes dolgokat családi és párkapcsolatokról és a kis magyar valóságról (anélkül, hogy politizálásba bonyolódott volna), olyan meggyőzően, hogy a Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztiválon két (a fődíjat és a legjobb színész díját), a Magyar Filmkritikusok Díján pedig három díjat is nyert (legjobb film, legjobb rendezés, legjobb forgatókönyv).

Ha jól sejtjük, nem annyira a nagy sikerre való tekintettel, mint inkább azért, mert az alkotót továbbra sem kényeztetik állami támogatással, Hajdu mindenesetre azóta az Ernelláék Farkaséknál mindkét laza folytatásának, a Kálmán-napnak és az Egy százalék indiánnak is leforgatta a filmverzióját, amelyek közül most értelemszerűen a középső rész kerül mozikba.

anélkül, hogy önismétlővé vagy sablonossá válna – hiszen új karakterek, új igazságok jelennek meg benne.

A keret tehát most is az, hogy egy házaspárhoz egy másik házaspár érkezik (az amúgy meglévő gyerekeket ezúttal kivonták a képletből, hiszen most a gyereknevelés után a párkapcsolati nehézségek kerültek a fókuszba), akiket ezt követően nagyon szűk, intim térben (egy lakásbelsőben) figyelhetünk, majd egészen triviális beszélgetésekből, a lehető leghétköznapibb helyzetekből bomlik ki négyük, illetve a hozzájuk csatlakozó ötödik ember minden mini tragédiája és élethazugsága.

A Kálmán-nap abban is nagyon hasonlít az Ernelláékhoz, hogy ez is úgy nagyon magyar, úgy játszódik itt és most (vagy legalábbis mostanában), hogy nem a Magyarázat mindenre útját járja, nincs benne semmi politika, mégis magunkra ismerünk benne. A gyerek minél előnyösebb iskoláztatása miatt mindenféle kiskapuk kihasználása, a jól bejáratott, bár nem mindig a legügyesebb ezermester vagy épp a folyamatos pálinkázás motívumában

sokan fogunk, ha nem is pont magunkra, de rokonainkra vagy barátainkra ismerni.

S miközben az Ernelláékban az biztosította a bonyodalmat, hogy a két család között eleve volt egy feszültség (hiszen Ernelláék jelenléte meglehetősen terhessé vált Farkasék számára), addig a Kálmán-napban épp az utóbbi mozzanat, a koccintgatások aktusa indítja be az eseményeket – vagy legalábbis válik a katalizátorukká. Minél több fogy a pálinkából, annál több igazság derül ki; szép lassan már az is iszik, aki először nem akart, s miközben eleinte csak a körtének mondott itókáról rántják le a leplet az egyre őszintébbé váló főhősök („nem körte az, vegyes”), addig a végére egészen csúf igazságok derülnek ki.

majd miközben megy a beszélgetés a mindennapokról, beállít Ernő, az afféle plátói házibarátként működő ezermester (Gelányi Imre), és hozza magával ő is a saját problémáit, frusztrációit és szívfájdalmait.

Az ügyetlen, kényszeredett beszélgetésekből egyre több minden rajzolódik ki Kálmán és Olga, illetve Zita és Levente kapcsolatáról, sőt, néhány egészen megrázó igazság is kiderül: olyasmik, amiknek a kibukása után nem annyira folytatható normálisan és egészségesen egy párkapcsolat. Eközben az Ernőhöz kapcsolódó szálon pedig annak lehetünk a tanúi, hogy egy-egy ordas nagy közhely mögött micsoda tragédiák bújhatnak meg.

Egy ilyen filmnél nyilván nagyon fontos a helyszín, illetve azok a megoldások, ahogy az operatőr lefényképezett színháznál többet hoz ki az alapanyagból

– de a lényeg mégis a színészi játékban rejlik,

hiszen ha az ebben a még a színpadnál is intimebb közelségben egyszer is hamis, nem működik az egész. A Kálmán-napban egy kivétellel ugyanazokat láthatjuk, mint korábban a színpadon is.

Az egyetlen kivételt a Mundruczó Kornél filmjeiből ismert Tóth Orsi jelenti, aki Hajdu Szabolcs volt feleségétől, Török-Illyés Orsolyától vette át Olga szerepét. S miközben Hajdu élet- és alkotótársának a hiánya olyan értelemben is rányomja a bélyegét a filmre, hogy további keserű felhangot ad az atmoszférához (hiszen lehetetlen nem arra gondolni, hogy az élet utánozta a művészetet, és ahogy a fikcióban, úgy a valóságban is minden szétesett, miközben a szakítás fájdalmas élménye nyilván vissza is hatott az alkotásra), addig Tóth egyszerűen tökéletes a szerepben.

Míg a színésznőnek korábban Mundruczó inkább fizikai adottságait használta ki, és mindig adott hozzá valamilyen bizarr faktort, így elsősorban nem játszania kellett, hanem a jelenlétére volt szükség, addig a Kálmán-napban (ahogy színpadon már az Egy százalék indiánban is) Tóth igazi érett színésznőként működik. Sőt, igazából ő a centruma, a magja az egésznek.

Hajdu Szabolcs Kálmánjával pedig olyan szívfájdítóan hiteles párost alkotnak, hogy időnként már terhes nézni, ahogy Tóth tekintetében mindig ott van, hogy talán még szereti ezt a férfit, de már nem emlékszik, miért. Hajdu pedig egyenesen tökélyre fejlesztette azt a kicsit felsőbbrendű értelmiségi macsó figurát, akit még az olyan szövegei ellenére sem tudunk utálni, hogy neki „idegen a karakterétől” bármilyen házimunka, vagy akár az, hogy csak elpakoljon maga után.

Ami Szabó Domokos Leventéjét illeti: mintha a színészre írták volna a csupa ideg, gyomorbajos, a végletekig frusztrált férfi figuráját (a karakterekben egyébként sok van a szereplők saját élményeiből), Gelányi Imre igazi jó magyar szakija pedig annyira valódi, hogy

szinte azt várjuk, mikor lép le a vászonról.

A Zitát alakító Földeáki Nóra (szándékoltan) valami elképesztően idegesítő a folyamatos szófosásával – mégis vele a legkönnyebb együttérezni, nyilván nem függetlenül a színésznő játékától.

A Kálmán-nap szereplői pontosan eltalálják, hogy az alakításuk ne legyen se túl sok, se túl kevés, és kézzelfogható közelségbe hozzák a szomorú tanulságot: attól, hogy egy közeg művelt, kifinomult és intellektuális, még ott sem idegen a verbális bántalmazás, a tanult tehetetlenség, az érzelmi zsarolás – hogy a cifrább történésekről ne is beszéljünk. Hajdu és színészei húsba vágóan hitelesen jelenítik meg, hogy milyen egy párkapcsolati apokalipszis,

amikor pontosan látjuk, hogy hamarosan minden széthullik, de a valódi végnek már nem leszünk tanúi.