Moonfall – Már a katasztrófapornó se a régi

Roland Emmerich új filmjében a Hold megtámadja a Földet, ami szórakoztató is lehetne, de sajnos nem az.

Roland Emmerich-et nem az intellektuálisan kifinomult stílusáért, hanem a büszkén vállalt megalomániájáért szeretjük. A német rendezőről mindent elmond, hogy már az egyetemi vizsgafilmjével rekordot döntött (A Noé bárkája-elv minden idők legdrágább diplomafilmje lett), és onnantól kezdve nem volt megállás. Hollywoodba költözve két tisztességes akció-scifivel melegített be (Tökéletes katona, Csillagkapu), hogy aztán 1996-ban megmutassa, mi az, amiben nincs nála nagyobb mester. A függetlenség napja inváziós katasztrófafilmjében majdnem elpusztul a Föld, a Godzillában New Yorkot amortizálja le egy óriáshüllő, a Holnaputánban a globális éghajlatváltozás irtja ki szinte az összes embert, a 2012-ben pedig szintén csak pár túlélő marad a teljesen víz alá került bolygón.

Emmerich ezen a ponton akár vissza is vonulhatott volna, mint Tarr Béla A torinói ló után, elvégre a csúcsról már úgyis csak lefelé vezethet az út. Miről is forgathatna még az a katasztrófafilmes, akinél a Föld leradírozása olyan rutin lett, mint másnál a reggeli kávézás? Emmerich ezután egy rövid időre lejjebb is tekerte a potmétert, készített kosztümös drámát (Anonymus, Stonewall) és old-school akciófilmet (Az elnök végveszélyben), de aztán elvonási tünetei lettek, és ismét rácsúszott a pusztításpornóra. Visszatért legnagyobb sikeréhez, és korábbi állandó kreatív partnerével, Dean Devlinnel együtt elkészítette A függetlenség napja folytatását, ami azonban katasztrofális lett, úgyhogy legújabb, minden korábbinál grandiózusabbnak ígérkező projektjét illetően se lehettünk túl optimisták.

Forrás: Freeman Film

 

A Moonfallról annyi pozitívum mindenképpen elmondható, hogy van benne új elem Emmerich korábbi munkáihoz képest. Most is baljós előjelekkel indul a sztori, ahogy az a katasztrófafilmekben (vagy a katasztrófafilmeket és az emberi hülyeséget kipécéző szatírákban) kötelező, és megkapjuk a vészharangot elsőként megkongató figurát is, akinek senki nem hisz. A különbség annyi, hogy ezúttal nem egy tudós fedezi fel az égi anomáliát, hanem egy holdkóros konteóhívő, KC Houseman (John Bradley), aki biztos benne, hogy a Hold mesterséges kreálmány, egy úgynevezett megastruktúra.

Ami biztos, hogy az égitestet valami letéríti a pályájáról, és elkerülhetetlennek tűnik, hogy belecsapódjon a Földbe. Houseman felveszi a kapcsolatot az egykori űrhajóssal, Brian Harperrel (Patrick Wilson), aki egy tragikus kimenetelű űrexpedíció miatt vált kegyvesztetté, de közben a NASA vezetője (és Harper exkollégája), Jo Fowler (Halle Berry) is próbálja elhárítani a katasztrófát. Miközben a Hold közelsége miatt komplett városokat önt el a víz, kilométeres gravitációs hullámok tombolnak és aszteroidák hullanak az égből, a három főhős elindul az űrbe, hogy kiderítse, mi a fene folyik a Hold belsejében.

Forrás: Lionsgate

 

Emmerich tehát ezúttal sem kispályázik, sőt, „egyet fizet, kettőt kap” élményt kínál, mert most nemcsak a szokásos katasztrófafilmes elemeket tolja túl, de az összeesküvés-elméletes sci-fi szálat is, ami a történet utolsó harmadára át is veszi a dominanciát. A végeredmény az abszurd sztori alapján lehetne szórakoztató bűnös élvezet, mint a Halálos iramban-széria tetszőleges része vagy akár kikacsintásokkal teli, félkomoly önparódia is, de

a német direktor az öniróniát csak annyira ismeri, mint az önmérsékletet – semennyire.

Nehéz eldönteni, mi működik kevésbé a filmben. A CGI pocsék, az Emmerich-féle apokalipszis csak annyira tűnik valóságosnak, mint egy rajzfilm, és egyáltalán nem érezni a különféle természeti csapások súlyát, illetve a fenyegetés monumentalitását. A dráma is komolyan vehetetlen, hála az érdektelen és sablonos karaktereknek, de nem segít az azonosulásban az sem, hogy pusztítóbbak a dialógusok a filmben, mint a cunamik. Emmerich és két írótársa se a közönség fantáziájában, se az intelligenciájában nem bízik, ezért minden második jelenetben összefoglalják az addigi történéseket, sőt rendszeresen ki is mondják, hogy mi történik éppen a vásznon. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy amikor a főszereplők tűzharcba keverednek, akkor az egyikük felkiált, hogy „jaj, lőnek ránk”, mintha nem is egy mozgóképben, hanem egy vakok és gyengénlátók számára akadálymentesített hangosfilmben szerepelnének.

A sztori utolsó harmadának sci-fi csavarja ettől még működhetne, ha nem egy hasonlóan szájbarágós technikával oldanák meg az expozíciót, illetve ha nem lőtték volna le már az előzetesekben a poént. Emmerich és a producerek a jelek szerint nem bíztak abban sem, hogy a rendező neve elég ahhoz, hogy bevonzza a nézőket a mozikba, más magyarázat ugyanis nincs erre a látványos önszabotázsra.

A Moonfallról így aztán csak azért nem írjuk azt, hogy katasztrófa lett, mert azt a szóviccet már az Űrvihar kapcsán elsütöttük, ráadásul Emmerich-nek még az egykori harcostársa által jegyzett filmet is sikerült alulmúlnia. Ha más nem is, ez már önmagában bravúros teljesítmény.