Fabricius Gábor nagyjátékfilmes rendezői bemutatkozása, az Eltörölni Frankot a kedélyes Kádár-korszak sötét oldalát mutatja meg, amikor az óvatlan másként gondolkodók a pszichiátrián találhatták magukat, és tudjuk, ezután mi jön.
Ha Frank Róbert az NSZK-ban vagy Nagy-Britanniában születik ugyanezen időszakban, jó eséllyel akkor is lázadó fiatal lett volna, talán ott is összeütközésbe került volna a hatóságokkal, csak ugyebár arrafelé feltehetőleg másként kezelték volna az ő privát problémáját. Mondjuk humánusabban, bár az is lehet, hogy nem. Az a fajta embertelen pszichiátriai kezelés, amely az Eltörölni Frankot alapját alkotja, nyilván a keleti blokk országaira és harmadik világbeli diktatúrákra volt jellemző.
Frank Róbert (Fuchs Benjámin) egy underground zenekar frontembere, az emberek figyelnek rá, mármint azok, akik underground koncertekre járnak. Merthogy 1983-at írunk, és a működő szocializmus alatt ilyen koncertet általában nem lehetett tartani, így Frankék koncertjén is kitör a balhé, amikor megjelennek a rendőrök és rendészek. Be is viszik a srácot a rendőrségre, ahonnan a pszichológus barátnője (Waskovics Andrea) menti ki azzal, hogy pszichiátriai kezelés alatt áll. Ennek örömére, és hogy egyezzen a sztori, Frank be is fekszik pár napra a nyílt osztályra – innen ki lehet járni, de az estét ott kell tölteni -, és odabent, illetve azon néhány alkalommal, amikor kimerészkedik a szürke és rideg kádári Magyarország felségterületére, lassan rájön, hogy ebben a rendszerben ő nem lehet normális.
Szokták mondani, hogy a Kádár-rendszerben jól el lehetett lenni, és csak annak lett baja, aki ugrált, és Fabricius Gábor nagyjátékfilmes rendezői bemutatkozása pont ezt illusztrálja, és persze egy paradoxont is felkínál. Mert ugye milyen normális rendszer az, ahol a legkisebb kilengést is megbüntetik, ahol nem lehet kilógni a sorból, ahol megmondják, mit gondoljunk, és ahol mindenhonnan Kádár János beszédek szólnak. Na jó, valójában nem szólt mindenhonnan Kádár János a 80-as években, ahogy Budapest sem volt ennyire embertelenül rideg, de Fabricius, ha nagy vonalakban is, de jól mutatja meg azt a rendszert, amely egyszerre próbálja meg korrumpálni a művészt – látjuk, amint Franknak zenei karriert kínálnak fel az együttműködésért cserébe -, majd, ha ez nem működik, büntet és elhallgattat, és meggyőzi arról, hogy minden lépését figyeli.
Mindezt valóban nagy vonalakban látjuk, mert nem egy részletesen kidolgozott történetet nézünk, hanem hősünk pokoljárását kísérjük végig, nem a konkrét történések számítanak, hanem az ő lelkiállapota. Ha másként akarnék fogalmazni, akkor a filmet nem a cselekmény, hanem a hangulat viszi, minden más annak van alárendelve. És egy pszichiátriai intézetben, vagyis a diliházban eléggé adott a hangulat, kölcsön sem kell kérni, csak a megfelelő arcokat kell megtalálni, Fabriciusnak pedig amúgy is a vizualitás az erőssége, hiszen médiadesigner, reklámfilmes és a MOMÉ-n fotográfiát tanít, meg is találta a megfelelő arcokat részben – feltételezem - valóban sérült, részben erre használható emberekben, köztük olyan ismert alternatív művészekben, mint a költő Peer Krisztián. És a hangulatra tényleg piros pontot adunk, de a hangulat nem minden, még akkor sem, ha Dobos Tamás az operatőr.
Merthogy az egyszerű zenészsrác sztorija, aki nem tud sehová sem tartozni – egy bulin látjuk, hogy a korabeli értelmiség sem igazán fogadja be – egy ponton nem tud túllépni azon az állításon, hogy a rendszer brutális, Frank pedig nem hajlandó behódolni neki. Szerencsére van egy valóban szépen kidolgozott szál egy néma, kopaszra borotvált, talán Franknál is jóval sérültebb lánnyal (Blénesi Kincső), ami szépen működik, annak ellenére is, hogy a megszólalni nem hajlandó lány/gyerek ordas nagy filmes klisé, de az Eltörölni Frankot a végére így is majdnem elfogy. Ebben az is benne van, hogy a valóban markáns jelenlétű Fuchs Benjámin, aki Filo néven ismert trapzenész, amatőr színészként nem tud többet elvinni, talán ennek köszönhető az is, hogy feltűnően kevés párbeszédet kapott. Több olyan pont is volt a sztoriban, ahol baromira vártam, hogy megszólaljon a karaktere, reagáljon, de semmi nem jött ki, csak a szuggesztív nézés. Lehet, hogy menet közben derült ki, hogy nem minden párbeszéd erős az ő szájából - vagy maguk a párbeszédek nem erősek -, és inkább sokszor némára vágták. A lezárásért viszont egy újabb piros pontot adunk, az tényleg frappáns lett.
Értékelés: 7/10
