Videójátékot adaptálni lehetetlen küldetés, de közben hálás feladat is. Nehéz, mert egy „passzív” médiumra kellene lefordítani egy olyan produkciót, amelynek az interaktivitás adja a lényegét, cserébe viszont biztosak lehetnek benne az alkotók, hogy a játék rajongói nem tudnak ellenállni a kíváncsiságnak, és megveszik a jegyet. És mivel a játékadaptációk 99 százaléka pocsék (vagy csak érdektelen), egyetlen néző sem ül be komoly elvárásokkal a moziba.

A Sony és a Naughty Dog fejlesztőstúdió közös kalandjáték-sorozata, az Uncharted sem kivétel, a kultikus státusz miatt eleve esélytelen, hogy minden rajongó elégedett legyen a végeredménnyel, ráadásul különösen hosszú vajúdási időszak után születhetett csak meg Ruben Fleischer filmje. A Sony már 2008-ban, tehát a játék premierje után egy évvel nekilátott a fejlesztésnek, David O. Russellt ki is nevezték rendezőnek, Nathan Drake-et pedig Mark Wahlberg alakította volna. Russell végül lelépett, és utódjaként olyan nevek merültek fel, mint Seth Gordon, Joe Carnahan, Dan Trachtenberg és Travis Knight, míg végül a Zombieland és a Venom direktora, Ruben Fleischer lett a befutó.

A koncepció kidolgozásának elvileg kevésbé kellett volna fejtörést okoznia, az Uncharted ugyanis már játékformában is olyan, mint egy old-school kalandfilm, amely egyszerre merít az Indiana Jones-i hagyományokból és az Indiana Jones-i hagyományokból merítő Lara Croft-franchise-ból, és közben a Die Hard-féle akcióvonalat is megidézi a beszólogatós főhős révén. A Sony fejesei azonban nem bíztak abban, hogy a kasszarobbantáshoz elég lenne csak simán újrahasznosítani a játék filmes elődeit, nekik egy plusz biztosítékra is szükségük volt. És meg is találták a csodafegyvert, amelyet úgy hívnak, hogy

Tom Holland.

A Hollywood új vezető sztárjának szerepére castingoló angol színész a Pókember-filmeknek hála komoly rajongótáborral bír, az ő jelenléte elvileg garancia rá, hogy az Uncharted-fanok mellett a szélesebb közönség is beül a filmre. A Sony pedig úgy döntött, hogy nem Hollandot idomítja hozzá Nathan Drake-hez, hanem inkább a karaktert szabja rá a színészre, illetve a már meglévő imázsára. Az Uncharted tehát eredettörténet, de közben kompatibilis is a játékkal, mert a fiatal Drake flashback formájában már az Uncharted 4: A Thief's Endben is szerepelt.

A filmes Drake így aztán nem a játékokból ismerős szőröstökű profi, hanem egy zöldfülű huszonéves, aki a sztori elején még csaposként és alkalmi tolvajként keresi a betevőt, mígnem kap egy visszautasíthatatlan ajánlatot. Felkeresi játékbeli mentora, Victor „Sully” Sullivan (Mark Wahlberg), aki azt állítja magáról, hogy jóban volt a srác évekkel ezelőtt eltűnt bátyjával, és közös kincsvadászatra invitálja a srácot, azt sugallva, hogy így a testvérére is rábukkanhat. Magellán elrejtett aranya után kutatva első útjuk Barcelonába vezet, ahol bekapcsolódik a kutatásba a franchise saját Lara Croftja, Chloe Frazer (Sophia Ali), és kiderül, hogy más rosszarcú emberek (Antonio Banderas) és könyörtelen zsoldosok (Tati Gabrielle) is vadásznak a kincsre.

Ruben Fleischer összességében tisztességes munkát végzett, a film tempójára és ritmusára nem lehet panasz,

Holland magabiztosan hozza az 50%-os Peter Parker-koncentrátumot tartalmazó karaktert,

és Wahlbergnek is jól áll a viccesen komoly macsó szerepe. Az egyensúlyt az akciójeleneteket illetően is sikerül kicentizni, az üldözős-közelharcos részek jól idézik meg a játékot, a grandiózusabb CGI-mutatványok pedig úgy hatnak kellemesen abszurdnak, hogy közben mégsem fordulnak át paródiába, mint a Halálos iramban-filmek.

A válasz tehát arra a kérdésre, hogy működik-e a film akkor is, ha semmit nem tudunk a konzolverzióról, egy egyértelmű igen. Más kérdés, hogy amíg egy játék élvezetét nem feltétlenül csorbítja, hogy a fejlesztők a sztoriépítés során szakállas filmklisékből legózzák össze a játékmenetet, egy mozifilm esetében jogosan merülhet fel az eredetiség igénye. Az Uncharted ugyanis tényleg nem több mint egy James Bond- és Mission: Impossible-elemekkel felütött, misztikumtól mentes ifjú Indiana Jones-kaland, amelyben nincs egyetlen kiszámíthatatlan fordulat vagy meglepő fejlemény sem. Ha a csúcstechnikás eszközöket nem számítjuk, a sztori íródhatott volna akár a 90-es években is – amit persze a nosztalgiázni vágyó nézők még értékelhetnek is.

Az Unchartedről sajnos messziről üvölt, hogy

a kockázatvállalás helyett a bukás elkerülése volt az alkotók legfőbb célja,

és a végeredmény olyan is lett. Felejthető matiné, amiről legnagyobb dicséretként annyi mondható el, hogy letette egy remélhetőleg merészebb és vagányabb folytatás alapjait.