A Milady alcímet viselő második rész is a vérbeli francia kalandfilmek hangulatát idézi.
Tavaly októberben mutatták be a magyar mozikban Alexandre Dumas legnépszerűbb regényének új, francia adaptációját, amit mindjárt két részre szedtek: a D’Artagnan alcímet viselő film az ifjú kardforgató csatlakozását mutatta be a királyi testőrséghez, valamint egy, az országot fenyegető összeesküvést is megelőlegezett – amit természetesen ebben a második részben kell megakadályozni. Emellett persze D’Artagnan elrabolt szerelme nyomába ered, és a történetszálak, valamint a testőrök sorsa újra és újra keresztezi egymást.
A három testőr egy olyan sztori, amiben mindent megkapunk, amit egy kalandregénytől elvárunk: szerelmet, intrikát, harcot, ármányt, árulást és barátságot – ezt pedig a legélvezetesebb módon sikerül visszaadni ebben a kétszer két órás duológiában. Amikor tavaly az első részt dicsértem, kiemeltem, hogy
a franciák visszavették Hollywoodtól azt, ami az övék,
hiszen aki megnézi ezt a feldolgozást, annak már biztos nem a Disney-féle, 1993-as verzió fog eszébe jutni A három testőrről. Az csak gyermeteg bohóckodás ehhez a filmhez képest (persze, én is szeretem Kiefer Sutherland, Oliver Platt és Charlie Sheen parádézását, de valljuk be, az egész olyan művi, mint mikor a gyerekek játsszák el a grundon a kardforgatós jeleneteket).
A három testőr új feldolgozása minden ízében hozza a 17. századi Franciaországot, és nemcsak amiatt lesz élethű, hogy a karaktereket belepi a por és a sár, hanem az olyan apróságok miatt is, hogy például akit fejbe vernek a puskatussal, az nem úgy zuhan a földre, mint a raklap, illetve a nyereg mögé felpattanni második utasként a lóra nem könnyű mutatvány, így D’Artagnan sem egy légtornász könnyedségével ugrik fel. Martin Bourboulon rendezésének legnagyobb erénye, hogy
embereket látunk a vásznon, akik esendők, gyarlók és bár remekül értenek a fegyverforgatáshoz, ők sem halhatatlanok.
Ezzel meg is alapozzák a szerethető karaktereket, akikért lehet izgulni, akiknek érdekel a sorsa, mert van jellemük. A trükk az, hogy aztán ezek a nagyon is valódi figurák vannak beletéve egy vérbeli kalandfilmes sztoriba, aminek a szabályait akkor is elfogadjuk, ha néha hihetetlen.
Ahogy az előző rész középpontjában a François Civil által alakított D'Artagnan állt, így természetesen itt elsősorban a Milady (Eva Green) személye körül forog a cselekmény: ő az aki a legnagyobb hatással van az eseményekre. Akár arra, hogy D'Artagnan meglelje elrabolt szerelmét, Constance-t (Lyna Khoudri), akár arra, hogy Athos (Vincent Cassel) hogyan találja meg ismét halottnak hitt hitvesét, de még arra is, hogy a király, XIII. Lajos (Louis Garrel) elleni összeesküvés sikerrel jár-e, és kirobban-e a küszöbön álló háború.
Ehhez persze az is kellett, hogy Eva Green játssza a karaktert, aki olyan, mintha Alexandre Dumas annak idején egyenesen rá írta volna a szerepet.
Természetesen a többi szerepben is a francia színészet színe-java tűnik fel: Porthost Pio Marmaï, Aramist Romain Duris, Anne d'Autriche-t pedig Vicky Krieps alakítja – csak, hogy néhányukat említsem.
Akik ismerik az eredeti regényt, azok vagy csalódni fognak, vagy örülnek annak, hogy még őket is érheti meglepetés, ugyanis sok minden át lett írva Dumas művéhez képest, de hangulatában egyértelműen hozza a film annak világát, miközben
sikerült modernizálni a sztorit pár kifejezetten meglepő csavarral.
Hasonlóan korhűek és korszerűek a harcjelenetek is, amik egyfelől remekül lettek koreografálva, másfelől végig olyan, mintha mi magunk is ott lennénk a kellős közepében, és az érzést csak erősíti, hogy minden harcjelenet egy vágás nélküli snitt.
Tudom, most (szinte) mindenki a Dűne 2. bűvöletében él, de ez a film egészen más közönséget, és más befogadói attitűdöt céloz meg: nem törekszik harsány látványvilágra, sőt, minden fakó és hétköznapi;
nem akar grandiózus nagyjelenetekkel lenyűgözni, minden pillanata intim és emberközeli.
A három testőr (D’Artagnan és a Milady is) egy olyan vállalás, amiben egyszerre megtisztelő szerepelni és egyszerre jutalomjáték a francia színészeknek. Valamint egy olyan feldolgozás, amit érdemes volt elkészíteni, mert újraértelmezi az eredeti művet, ami így még a 2020-as években is frissen szól. Arról nem is beszélve, hogy egy olyan lezárást kapunk, ami vagy továbbgondolásra készteti a nézőt, vagy a folytatást előlegezi meg – én az utóbbinak jobban örülnék.
kritikánk az első részről
D’Artagnan miatt ismét érdemes moziba menni - A franciák visszavették Hollywoodtól azt, ami az övék
A három testőr: D’Artagnan nem vállal kevesebbet, mint hogy két órában kellemesen elszórakoztasson, és ezt a legmagasabb színvonalon teljesíti.
Tovább
