Justin Timberlake szintén idei Palmere után (kritikánk itt) az egykori romkomsztár is megcsinálta a maga fegyencdrámáját – csak ellenkező előjellel. Ha leegyszerűsítve akarunk fogalmazni, akkor a Palmer üzenete az volt, hogy egy egykori elítéltnek is jár az új élet, az újrakezdés lehetősége, ha egyszer letöltötte a rá kirótt büntetést. A Megbocsáthatatlan viszont azt mutatja meg, hogy

az igazi Canossa-járás csak azután kezdődik, hogy hősünk kikerül a börtönből.

Ruth Slater nem kevesebb mint húsz évet töltött fogságban, miután fiatalon lelőtt egy seriffet, aki kilakoltatni érkezett őt is kishúgát az otthonukból. Miután jó magaviseletért kiszabadul, semmi más vágya nincs, mint újra találkozni a húgával, aki a tragikus események idején még csak ötéves volt, és akinek a nő a börtönből folyamatosan írta a leveleket. De Ruth-nak nemcsak ez a találkozó nem jön össze, hanem a normális élet sem.

Miközben párhuzamosan követhetjük a szerencsétlen nő próbálkozását az újrakezdésre, megismerjük a trauma óta folyamatosan emlékbetörésektől szenvedő kishúgot, Katie-t és új családját, illetve az áldozat két fiát is, akik két évtized után is bosszúra szomjaznak. Ennek során pedig kiderül, hogy egy érmének nem kettő, hanem nagyon sok oldala van. Hiszen főhősünk ugyanaz a nő, akit sarokba szorítottak, és hozott egy nagyon rossz döntést, ő a zsarugyilkos, ő az, aki elvette egy testvérpár szüleit – de ő a nővér is (sőt, az anya, hiszen mint kiderül, Katie-t születésétől kezdve ő nevelte), akinek mindezek ellenére járna egy esély. De a többség nem így gondolja.

Ruth lehetetlen helyzetben van, valami olyasmi miatt, amin már nem tud változtatni. Leülte a büntetését, de úgy tűnik, ez nem volt elég. És miközben az áldozat családja részéről érthető a felháborodás és a gyűlölet, a társadalom részéről mindez a legalávalóbb előítélet, hiszen amivel a nő nekik tartozott, azt már törlesztette – járna a tiszta lap. Hősünket „szabad” életében (ha lehet egyáltalán annak nevezni) rengeteg inzultus éri, és a forgatókönyvírók ennek ábrázolása során nagyon pontosan céloznak.

A közönség szívébe bevitt találatokon pedig nincs is mit csodálkozni, hiszen a forgatókönyvet olyan profik jegyzik, mint a Tolvajok városa és az utolsó két Az éhezők viadala-film révén híressé vált Peter Craig, Hillary Seitz, az Álmatlanság című Nolan-film egyik forgatókönyvírója és Courtenay Miles, a Mindhunter – Mit rejt a gyilkos agya? egyik alkotója, akik egy kevésbé ismert, de annál ütősebb 2009-es brit minisorozat, a Sally Wainwright (A csodálatos Mrs. Pritchard, Coronation Street, Gentleman Jack, Vidám vidék) által jegyzett Unforgiven alapján dolgoztak.

A direktor pedig nem más, mint a csodálatos Kontroll nélkült rendező német Nora Fingscheidt, aki mindent kihozott a főszereplőt alakító Sandra Bullockból, amit csak lehetett. Nem szép dolog egy kritikában a színész külsejét szidni, de Bullock esetében nem lehet elkerülni, annyira

megdöbbentő, amit a plasztikai sebészek hathatós közreműködésével az évek, évtizedek során tett magával.

A sztárnak szinte már maszkszerűvé van műtve és botoxolva az arca – és ennek ellenére is olyat alakít, amire örökre emlékezni fogunk.

Bullocknak ugyanis jelenléte, kisugárzása van (ezért is olyan érthetetlen, miért művelte ezt magával). És a Megbocsáthatatlanban mindezt jócskán kamatoztathatja is, hiszen nem csak az arcjátéktól, más eszköztől is meg van fosztva. Mivel az általa megformált karakter úgyis tudja, hogy minden szóval csak rontana a helyzetén, nagyon keveset beszél. Ezért is lesz olyan erős a film egyik csúcsjelenetében elmondott rövid kis monológja, amelyben kimondja (pontosabban kikiabálja), hogy mi az, ami mindennél jobban fáj neki. De ennél az elüvöltött „létezem!”-nél is hatásosabb talán a színésznő egy-egy szemvillanása – például abban a jelenetben, amikor rádöbben valamire, és egy pillanat alatt meghozza élete legsúlyosabb döntését.

A Megbocsáthatatlan persze közel sem tökéletes alkotás: miközben teljesen valid az áldozat családtagjai nézőpontjának megjelenítése, ezt a szálat erősen eltúlozták az alkotók, és kilóg a lóláb azt illetően is, hogy miért volt minderre szükség (hogy a forgatókönyv eljusson a felszabadító zárójelenetig). A bosszúért lihegő két szociopata fivér vonala tehát nagyon kreált, nagyon megkonstruált – mégis működik, mert a végére nagyon szépen összeáll minden. És amíg eljutunk odáig, nemcsak arra láthatunk szívszorító példákat, hogy egy priuszosnak még a szerelem sem jár, hogy az erőszak erőszakot szül és hogy a gyerekkori traumák egy egész életre kihatnak,

de kapunk egy olyan brutális csavart is, amire annak ellenére sem számítottunk, hogy az alkotók szemmel láthatóan nem riadtak vissza az erős megoldásoktól.

Kiknek ajánljuk? Akik szeretik, ha időnként egy kicsit (vagy nagyon) megszakad a szívük.
Melodráma-fokmérő: 5 papírzsepi.

A SZESSÖN legújabb részében kiderül, mennyire van a vérében Lady Szomjasnak a kubai ritmus és a latin lüktetés.