Minden megvolt, hogy egy igazi siker kerekedjen Jo Nesbø bestsellerének filmadaptációjából: adott volt a jó rendező és a remek szereplőgárda, a népek pedig imádják a skandináv krimiket! Mi mehetett félre?
Jo Nesbø műve, amely alapján a 2017-es Hóember készült, 10 évvel korábban jelent meg, az író Harry Hole regényciklusának hetedik darabjaként, hatalmas sikert aratva. Az elismert kritikus, Thomas Kaufmann ezt írta róla: "A Hóember elképesztő feszültséget ad, és a lehetséges gyanúsítottak olyan fantasztikus kavalkádját vonultatja fel, amitől letehetetlen olvasnivalóvá válik. Alfred Hitchcock mesélt úgy a filmekről, hogy olyanok, mintha egy hullámvasúton utaznánk – sikoltozunk, amikor lefelé zúdulunk és nevetünk, amikor kiszállunk. A szórakoztatás is ilyen, és a Hóember egy elsőosztályú út a hullámvasúton.”
Ehhez képest a film, amelynek rendezésére előbb Martin Scorsese-t, majd Baltasar Kormakurt kérték fel, de rosszat sejtve mindketten nemet mondtak, jókora bukás lett.
A 35 millió dolláros produkciós költséghez képest, amiben nincs benne a marketing, a film világszerte csak 43.1 milliót tudott összeszedni. Különösen látványos volt a kudarc Észak-Amerikában, ahol az első hétvégére 10 milliót prognosztizáltak, amihez képest összesen jött össze 6.7 millió, ami szégyenletesen kevés, ráadásul a kritikusok is lehúzták – mi is -, a Rotten Tomatoes kritikaegyesítő oldalon sokáig 7 százalékon állt.
Mi romolhatott el?
Pedig a sikerhez minden adott volt. Az emberek zabálják a skandináv krimiket, még akkor is, ha nem Skandináviában készülnek – lásd A tetovált lányt és a remake-ét - Jo Nesbø ma az egyik legmenőbb, ha nem a legmenőbb skandináv író. A film rendezője sem akárki: a svéd Tomas Alfredson az Engedj be! (2008) című melankolikus tini vámpírfilmmel lett ismert, és a Suszter, szabó, baka, kém (2011) című csavaros kémdrámával lett nemzetközileg elismert alkotó. Utóbbi filmje három Oscar-jelölést is begyűjtött, a legjobb adaptált forgatókönyvért, a legjobb filmzenéért és Gary Oldman révén a legjobb férfi főszerepért.
A német gyökerekkel is rendelkező Michael Fassbender sem feltétlen volt rossz választás az eltűnt személyek után nyomozó Harry Hole szerepére. Neki is van két Oscar-jelölése, az elsőt mellékszereplőként a 12 év rabszolgaságért (2013) kapta, a másodikat a Steve Jobs (2015) címszerepéért.
Igaz, ő évek óta szinte kizárólag olyan filmekben játszik, amiket nagyon várunk, és amik végül hatalmas csalódást okoznak.
Ilyen volt az Alien: Covenant és az Assassin’s Creed, a Macbeth és A jogász, és Fassbender neve lassan kezd összefonódni a látványos kudarcokkal, a nagy munkával felépített, hosszasan beharangozott produkciókkal, amiket aztán szinte senki sem szeret.
Mi lehetett a gond? Talán az, hogy leforgattak egy norvég filmet norvég nevekkel, norvég helyszínekkel, norvég karakterekkel, de angolul, gondosan eltűntetve minden norvég feliratot, miközben angol és ír (Fassbender, Toby Jones, James D'Arcy, Genevieve O'Reilly és francia neve ellenére Charlotte Gainsbourg) és amerikai (J.K. Simmons, Val Kilmer, Chloë Sevigny) főszereplőkkel, viszont „helyi” mellékszereplőkkel, ami jókora katyvaszt eredményezett. Rebecca Ferguson viszont meglepő módon svéd, Rebecca Louisa Ferguson Sundström néven látta meg a napvilágot Stockholmban.
Tomas Alfredson a körülményeket hibáztatta a film kudarcáért, kissé furcsa magyarázattal: „A norvégiai forgatási időnk túl rövid volt, nem kaptuk meg a teljes történetet, és amikor elkezdtük a vágást, rájöttünk, hogy sok minden hiányzik. Olyan ez, mint amikor egy nagy kirakós játékot akarsz összerakni, de néhány darab hiányzik, így aztán nem látod a teljes képet.” Szerinte a cselekmény 15-20 százalékát nem juttatták el neki, ami azt feltételezné, hogy nem volt közte és a Hossein Amini és Matthew Michael Carnahan forgatókönyvírói páros között megfelelő kommunikáció, amit kicsit nehéz elhinni. Egyikük sem ma kezdte a filmezést.
Az viszont valószínűsíthető, hogy nagyrészt tényleg a forgatókönyv volt a ludas abban, hogy maga a történet részben szétesett, részben követhetetlenné vált, ugyanis rengeteg volt a változtatás a könyvhöz képest.
A legfontosabb változtatást a Rebecca Ferguson által játszott fiatal rendőrnő, Katrine Bratt karakterét érintette, és most itt a spoiler riasztás! Bratt a filmben kegyetlen véget ér, ami önmagában is megkérdőjelezhető döntés, hiszen ő a női főszereplő, a regényben viszont nem ez történik, sőt, ő egy visszatérő, rendkívül fontos szereplő marad, a következő három könyvben is benne van – így a kiesésével jókora lyuk támad a film szövetén. Nem mellesleg a könyvben a gyilkos sem hal meg.
Az is valószínű, hogy a film költségvetésével is gond volt, illetve az is problémát okozott, hogy tényleg rövid lett a norvégiai forgatás – ahol a fényviszonyok miatt amúgy is korlátozott a napfényes órák száma. Afredson szerint bizonyos jelenetekre nem jutott pénz, illetve túl korán kellett átköltöztetni az egész produkciót Londonba. Ennek köszönhetően vannak szereplők, akiknek követhetetlen a sorsa, látszólag tetszőlegesen tűnnek fel vagy tűnnek el. A legjobb példa erre a J.K. Simmons által játszott korrupt üzletember, a prostitúciós hálózatot működtető Arve Støp – ő egyszerűen eltűnik egy bizonyos ponton.
Néhány jelenetet így is kivágtak, és furcsa módon köztük voltak azok is, amelyekben az egy kisebb szerepet kapó író, Jo Nesbø volt látható – pedig ezekre kíváncsiak lettek volna.
Voltak azonban olyan tényezők, amelyek a film készítőinek hatáskörön kívül álltak. A nyugalmazott nyomozót, Gert Raftót alakító Val Kilmer gégerákban szenvedett, a kezelés miatt nagyon megdagadt a nyelve, ezért alig tudott beszélni, így nem csak az volt a gond, hogy utószinkronizálni kellett egy másik színésszel, hanem az is, hogy még azt is nehéz volt imitálnia, hogy beszéd közben mozgatja a száját. Ennek fényében tényleg rendes dolog volt a filmesektől, hogy nem kerestek mást Kilmer helyére.
Az utolsó jelenetben Harry vállalkozik egy nő meggyilkolásának kivizsgálására, akit 24 szúrt sebbel találtak, a szájában egy azonosítatlan fegyverrel. Ez A leopárd című regény eseményeire utal, amely a Hóember után jelent meg. A film kritikai és pénzügyi kudarca után azonban nem sok esélyt maradt a folytatásra.
Mindezek fényében nem túl meglepő, hogy a film az anyagi bukáson túl semmiféle díjat vagy jelölést nem szedett össze – ami azt illeti, még az Arany Málnát sem csípte meg. Az egyetlen „kitüntetés”, amivel dicsekedhetnek a készítők, az St. Louis-i Filmkritikusok Egyesületének a legrosszabb filmnek járó díja volt. Ez is valami.
