A Pandorum hősei a Földről igyekeznek egy lehetséges új haza felé, ám valami nincs rendben. Csakhogy nem tudják, minek hogyan kéne lennie, mert nem emlékeznek semmire. Ami elég nagy gond.
Hogy mit takar a Pandorum (2009) cím? Egy bizonyos idegállapotot, amelynek Orbitális Diszfunkcionalitás Szindróma (ODS) a neve, az okozója pedig a távoli űrben átélt erős érzelmi stressz. A tünetei a súlyos paranoia, a delírium és az orrvérzés, de szerencsére, mint ilyen, a Pandorum nem létezik. Élénk fantáziával megáldott filmesek ötlötték ki – de az is lehet, hogy mégis létezik, csak még nem fedeztük fel, mert még nem indultunk el egy új hazát keresni magunknak több száz évre a Földtől.
Azt azért sejteni lehet, hogy a Föld napjai meg vannak számlálva, pláne úgy, hogy csak a legfejlettebb országok hajlandók bármit is tenni az ügyben, azok sem sokat, a többiek pedig visszaállnak a jó öreg széntüzelésre, és vígan irtják ki erdeinket, amelyek oxigénnel látnak el minket, megóvják a termőföldet és biztosítják azt az egyensúlyt, amely nélkül az élet, mint olyan elpusztult. Vagyis jó lenne egy új otthont találni, egy másik élhető bolygót, amit aztán pár száz év alatt ugyanúgy leamortizálhatunk, de addig is jól érezzük magunkat. Nem a Christian Alvart rendezte és Travis Milloy által írt Pandorum az első film, amelyben telepesek igyekeznek egy távoli lehetséges otthon felé, és szintén nem az első, amelyben a hosszú úton hibernálva szállított kolonistákra már a hajón ismeretlen veszély leselkedik, de lehet, hogy ez a legijesztőbb az összes közül.
Akár a bibliai Noé bárkája, a pusztulásra ítélt Földről űrhajó indul útnak a távoli Tanisz bolygóra. Az Elysium szállítmánya hatvanezer ember, akik hibernált állapotban teszik meg a több mint száz évig – egész pontosan 123 évig - tartó utat. Rájuk vár majd a feladat, hogy a magukkal vitt állat- és növényfajok példányaival biztosítsák az emberiség túlélését. Csak a kétévente váltott legénység van ébren. Amikor Payton hadnagy (Dennis Quaid) és Bower tizedes (Ben Foster) felébred a fagyasztott álomból, semmire sem emlékeznek: nem tudják, kik ők, honnan jöttek, mi a feladatuk, de azt tudják, hogy ennek nem így kéne lennie. Az sem túl vigasztaló, hogy a Földről egy ilyen lelkesítő üzenetet kaptak. "Csak maguk maradtak. Sok szerencsét, és Isten velük, és jó utat!” Csupán egy biztos, hogy az Elysium reaktorával gondok vannak, és a hajó fedélzetén különös lények garázdálkodnak.
Azt azért érdemes tudni, hogy a film executive producerei Paul W.S. Anderson és Jeremy Bolt voltak, cégük, az Impact Pictures volt a gyártó – akárcsak Anderson korábbi filmjei, vagyis A kaptár franchise esetében. Ebből adódik, hogy a sötétben olyan szörnyetegek ólálkodnak itt is, akiket mi magunk teremtettünk, jelen esetben egy olyan ártatlannak hitt enzim segítségével, amelytől azt várták, hogy segíti az alkalmazkodást az új bolygón, de volt már olyan, hogy mi emberek csúnyán elszámoltuk magunkat. Akárhogy is, a hajó sötét járataiban mindenki megtesz mindent a túlélésért, akármibe is kerül mindez, hőseink, a fiatal Bowen és az idősebb, tapasztaltabb Payton pedig ennél fogva sosem tudhatják, kiben bízhatnak, mert nem mindig az átváltozottak jelentik a legnagyobb veszélyt.
Mi tagadás, a film annak idején megbukott a mozipénztáraknál, de néhány év alatt masszív követőtábora alakult ki, és ma már az az általános vélekedés, hogy egy alulértékelt darabról, egy csiszolatlan gyémántról van szó. A lelkesedés pedig egyformán szól a film történetének, atmoszférájának és persze a szereplőknek. Akik között ott van Norman Reedus, Eddie Rouse, Cam Gigandet és Antje Traue is, de a legnagyobb dicséret nyilván a mindig megbízható, mindig zseniális Ben Fosternek szól. Őt bármiben szívesen nézzük, még egy űrhorrorban is!
