Kösz a dicséretet, de én is elbambultam azon, amit írtál. Minden filmet megnézni, minden könyvet elolvasni... Emiatt szeretném megkérdezni, hogy mégis, te mit tanulsz a könyvekbõl, filmekbõl? Mert azon túl, hogy ez a program sztahanovista és megvalósíthatatlan (idõ, pénz), ráadásul a könyvekbõl, filmekbõl vagy egyáltalán semmit se lehet tanulni, vagy csak nagyon keveset. Én már annak örültem, hogy a Kolorádó egy kicsit elszórakoztatott, kész. De hogy a világképemhez bármit is hozzátett volna....
Az idén három új magyar filmet láttam. Talán még egyet-kettõt megnéznék. De csak a Köntörfalakból éreztem azt, hogy valódi emberekrõl volt szó benne, nem tárgyakról vagy kellékekrõl. Hanem olyan lényekrõl, akik mindegyike egy külön világ. Vagyis abban a filmben volt valami olyan finomság, bizonytalanság és tisztelet az érintkezésekben, ami a valóságban létezik, de a filmekbõl hiányzik. (Vagy ha nem volt, az ütött). De a filmekben általában mindenki teljesen természetesnek veszi a másik létét, valahogy minden olyan közönséges és egyszerû. Soha nem kell kitalálni, hogy a másikhoz hogy lehet közelebb kerülni, nincs semmi óvatosság, minden durrbele, hiszen a filmekben mindenki olyan egyszerû, mint a faék. Még ha a szereplõk a vásznon idegeneket is játszanak, akkor is (számomra meghökkentõen) közvetlenek. A Kolorádóra pedig még a kritikusok szerint is jellemzõ a nyegle közvetlenség. De épp emiatt sem az összetartozás erejét nem lehetett átérezni a barátok, cellatársak között (valahogy nem hatott meg, hogy mennyire fontosak egymásnak, és mit rombolt szét az árulás) - ugyanakkor a kihallgatás pánikkeltõ hangulata sem jött át. Pedig olvastam, hogy Nagy Feró a nyolcvanas években is nagyon megijedt, amikor hajnalban elvitték kihallgatásra. És ha az akkor ijesztõ élmény volt, akkor milyen lehetett '59-ben? Jó, azért Egyed Attilának nagyon kemény szöveget adtak, és tényleg hatásosan adta elõ.
De írok pár példát, kábé mire gondolok: az imdb-n a legelsõ helyet épp egy rabfilm foglalja el. Az más kérdés, hogy mennyire megérdemelten, de tény: az a film arról a csodálkozásról szól, hogy "Ki ez az ember?" - hogy lehet egy idegent megismerni, hogy lehet hozzá közel kerülni, mitõl lesz ismerõs, és valaki hogy képes beilleszkedni egy számára idegen, sõt rémületes közegbe. Hogy lesz a dologiból emberi (sokféle tekintetben). A Makra ennek a fordítottjáról szólt: hogy lesz az emberibõl egyre inkább dologi, a teljes kiüresedésig. Abban a filmben is lehetett érezni, hogy egyáltalán nem könnyû dolog meghatározni, hogy ki vagyok én és ki a másik; és ha már határozottan és egyszerûen el tudom mondani, ki vagyok, akkor a legjobb meghalni. Ott is lehetett érezni, hogy a másik ember egy külön világ, nem könnyû hozzá közel kerülni. Vagy például a Kontroll: annak is az a kérdése: ki vagyok én egyáltalán? És erre nem könnyû válaszolni, meg arra sem, hogy kik a többiek.
Azt nem mondom, hogy ezekbõl a filmekbõl hû de sokat lehetett tanulni; csak azt, hogy közelebb vannak a valóság valóságos megtapasztalásához, mint azok, ahol minden olyan roppant egyszerû. Bár az kétségtelen, hogy a Kolorádó Kid mindennek ellenére is bájos, szórakoztató, dögös és maximálisan megéri megnézni.