Sziasztok!

Nem tudom megállni, hogy ne tegyem hozzá a saját véleményemet ehhez a filmhez. Nagyon sokan romantukus filmet láttok benne, alapjában véve az is. De nekem nem egészen. Az elsõ még igen, de a második rész sokkal több. (én ezt láttam elõször) Olyan dolgok hangzanak el benne, ami miatt sokkal több ez a film két szerelmes vívódásánál. Mikor Celin azt mondja: "Jobb egyedül lenni mint magányosan vergõdni egy kapcsolatban" - zseniális. Rengeteg érettség és élettapasztalat van ebben, amit csak az tud igazán átérezni, akit megtaposott kicsit az élet, de emiatt nem magába fordul, hanem egy kivételes igény alakul ki benne, hogy a szó valódi értelmében TÁRSAT találjon, és ne csak valakit maga mellé. Bár több nõ jutna el erre az érettségre. Nagyon tetszett amikor azt meséli a hajón, hogy azért nem megy bele "rövid távú" kalandokba, mert megviseli, ugyanis minden emberben van valami értékes, ami miatt nehéz tõle megválni (hiszen mindenki pótolható, csak a hiánya nem) és ez a valami a részletekben rejlik. Csodálatos gondolatok ezek, amik nagyszerûvé teszik a filmet. És egészen hihetetlen, hogy gyakorlatila cselekménye nincs is a filmnek, mégis annyira leköt és magával ragad, hogy én teljesen le voltam döbbenve, amikor megjelent a vége fõcím. Meg voltam róla gyõzõdve, hogy csak fél órája ment a film:-)
És az a befejezés....fantasztijus. Az egész filmben benne volt ez az egy szó: "Tudom". Már az elejétõl el se akarta érni azt a gépet. Nem kellett ide csók meg vallomás. Ebben minden benne volt. Kevés ennyire jó befejezéssel találkoztam eddig, ami mind a két résznek adott egy határozott karaktert. Pedig lehet, hogy csak az eggyel késõbbi géppel ment haza...

"Ettõl elméletileg folytatható, de a folytatás veszélyes."

Nem hiszem, hogy szabad lenne folytatni ezt a történetet - nem tudom elképzelni, hogy egy folytatás hogyan tudna kapcsolódni úgy az eddigiekhez és a nyitott befejezéshez, úgy, hogy egy kicsit is hiteles legyen.

Viszont, a második film nélkül talán az elsõ sem lenne teljes.

Egy szó, mint száz: remélem itt a pont és nem lesz több rész.

A hasonlatod nagyon találó - valóban olyan az egész, mint a kémiai reakció. Bizonyos körülmények és anyagok között lezajlik, máskor nem, akármelyik összetevõ hiányzik is. De amit írtam a ritka boldog pillanatokról, azt hiszem, nagyjából egybevág az általad leírtakkal, habár a te "verziód" sokkal pontosabb és tömörebb.

Ami a "generációs alapfilmet" illeti, ezalatt azt értettem, hogy az "elsõ rész" jobban jellemzi a 90-es évek generációját, mint a "második" a kétezresekét. Míg az elsõ rész tele van reflexiókkal a saját korára és a régebbiekkel való viszonyára, addig a második sokkal kevésbé karakteres, azt mondhatnám, szinte sokkal téren és idõn kívülibb. A beszélgetések pl. általánosabb mezsgyén zajlanak, mint az elsõben, sokkal kevesebb konkrétumról esik szó, sokkal több az elvont téma vagy éppen a hétköznapi dolgok ecsetelése.

Egyébként azt is érdemes megfigyelni, hogy az elsõ részben Bécs gyakorlatilag merõ izgalom, dinamizmus, felfedezés, míg a másodikban Párizs jóval statikusabbnak és néha kifejezetten kihaltnak tûnik. A helyszíneknek ezek az alapvetõ jellemzõi egyébként a karakterek hozzájuk való viszonyára is kihatnak: Párizs Céline számára nyilvánvalóan nem felfedezés, Jesse-t pedig túlzottan nem érdekli. Az elsõ részben feltûnnek, legalábbis képeken Bécs jellegzetes helyszínei, a másodikban Párizsnak sokkal rejtettebb arcaival ismerkedhetünk meg, a film egészét szinte egyöntetûen jellemzi, hogy a jelenetek túlnyomó többségében szinte észre sem vennénk, hogy Párizsban vagyunk, ha mondjuk azon a ponton kapcsolódnánk be a történetbe.

Miért is írtam errõl ilyen részletesen?

Igen, persze, a reakció. A reakció körülményei mindig fontosak, és ebben a filmben Bécs nagyon-nagyon endoterm, Párizs viszont nagyon exoterm reakciós közeg.

Bizony, ilyen apróságoknak látszó körülmények is hatással vannak a reakció végkimenetelére - és akkor még szó sem esett a jóval jelentõsebbekrõl.

A szikra ennek ellenére mégis, Párizsban is kilobbanni látszik - de csak látszik.

Vagyis a hangsúly ismét a majdnem, virtualitás idõtlen szépségén van - vajon megtörténik a reakció?

A latolgatás dinamizmusa továbbgondolásra késztet és a film nem mindennapi agytornája nem ér véget az utolsó jelenetnél.

Sõt, sztem, legalább egy kis idõ elteltével érdemes legalább egyszer még újra megnézni, most már más szemmel figyelve az eseményeket, észrevéve azt, ami eddig rejtve maradhatott.

Tudom, hogy már-már unalomig ismételgetett tankölteménynek tûnik, de Tóth Árpád klasszikus fordításában egyszerûen nem tudom nem idézni a film végéhez Keats versét, az "Óda egy görög vázához"-t:

"Szép ifjú! nótád tündér lomb alatt
Örökre szól s örök a lomb a fán!
S te, vad szerelmes, kinek ajakad
Bár oly közel, édes célt mégsem ér,
Ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér,
Örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány!"

A költeményben "megénekelt" amphorán látható egyik jelenet került itt megidézésre, amelyen egy épphogy, majdnem megtörtént csók látható.

Épphogy.

Majdnem.

A hangsúly a lehetõségen, az arisztotelészi értelemben vett virtualitáson van.



A zárójelenet, ahogy a film is, így tökéletes, ahogy van: Linklater egyik erénye éppen az, hogy nagyon ért a szerkesztéshez, a pontossághoz. Pontosan tudja, hol érzelmes még valami és hol hajlik át giccsbe. Hol aranyos még valami és hol hajlik át sziruposba. Hol bûbájos egy szerelmespár és hol kezd el, a, Madách Luciferének szavaival szólva "Mint látom, itt családi jelenet / Fejlõdik, szép talán az érzelemnek, / De értelmemnek végtelen unalmas. / Legjobb elsompolyognom"-fíling eluralkodni egy filmen.

Félve néztem meg a "Mielõtt felkel a nap" folytatását, de aztán rájöttem, hogy ez a folytatás nagyon kellett az elsõ résznek.

Gyakorlatilag tökéletesen ellenpontozza azt.

Míg ott szinte elképesztõ fegyvertárral vonul fel a film elkápráztatásunkra, addig itt éppen az egyszerûségével "hódít". Míg ott gyakorlatilag genrációs alapfilm-íz gyanús aroma marad a szánkban a befejezés után, addig itt annyit mondhatunk, hogy láttunk egy egyszerû, nagyon egyszerû, nagyon hétköznapi filmet, ami mégis nagyon megfogott bennünket.

A "Mielõtt felkel a nap" zavarbaejtõ báj-apparátussal támad (ha csak ezt venném figyelembe és nagyon nagy közhelyeket súroló szuperszöveget akarnék elõráncigálni, azt mondanám, hogy ez korunk "Rómeó és Júliája"): onnantól kezdve, hogy Jesse szinte életszerûtlen módon, de ebben a szövegkörnyezetben megkérdõjelezhetetlen hitelességgel, fél órás beszélgetés után könnyedén rábeszéli a Bécsben maradásra Celine-t, a "mit fogsz mondani a legjobb barátodnak/barátnõdnek, ha hazaérsz?"-részen át, egészen az ominózus "hajnali keringõig" (egy Theodor Fontaine regény címe is lehetne) és az elválásig.

Aztán ott van az elképesztõ intellektuális-tematikájú vonulat, ami végigvonul az egész filmen: "tehenes színdarab", férfi- és nõpárti utalások tömkelege, '68, vallás, kvékerek, a költõ, a jósnõ, Dylan Tomas-idézet, Seurat-kiállítás stb.

Aztán ott van az a szabadság, természetesség és jókedv, ami valahogy nagyon jól jellemzi a 90-es évek generációját, így aztán a film kordokumentumnak is kiváló.

De a legnagyszerûbb mégis az Linklater mozijában, hogy olyan, mint a népmesék "okos lánya": romantikus is, meg nem is, érzelmes is, meg nem is, hiteles is, meg kicsit nem is (de az meg kit érdekel!) és jóformán azt mondhatjuk, hogy szinte-szinte már eszményi módon valósul meg benne a klasszikus Boileau-i dramaturgiai hármas egység: "idõ, helyszín és cselekmény" - Bécs, szerelem és egy kb. fél napnyi idõintervallum 1994 egy nyári délutánján, estéjén, éjszakáján, hajnalán és reggelén átívelõen. Utóbbi, azaz az idõtényezõ adja a film legnagyobb és legerõteljesebb varázsát, minthogy már-már úgy érezhetjük: egy valós idõben, gyakorlatilag minden mozzanatában, pillanatában és epizódjában magát teljességében megmutató szerelem kibontakozását, beteljesülését és végét láthatjuk, tragikus katarzis nélkül, egy melankolikus zárással. (Ez az igen rövid idõ alatt, egy helyen, mindössze két ember között és kizárólag az õ tudásuk alapján lezajló eseménysor önálló mikrokozmoszt hoz létre, amirõl egyébként Celine szót is ejt a filmnek kb. a közepe táján: "úgy érzem, hogy ez az együtt töltött idõ csak a miénk. Hogy csak te vagy és én vagyok, és mivel senki sem tud rólunk, ezért ez az éjszaka nem is létezik a velünk kapcsolatban álló világ számára." - a szöveg elüt a magyar szinkrontól, mert az angol eredetin alapul).

Nem csoda, ha egy ilyen különleges érzékkel megválasztott fegyverarzenál és egy ilyen parádés nehéztüzérség bizony megteszi a hatását: a "Mielõtt felkel a nap" rendesen lehengerel minket, szinte anélkül, hogy észrevennénk, már is a hatása alá kerültünk páratlan, utánozhatatlan hangulatának és annak, hogy itt és most, vagyis a film elsõ megtekintése után közvetlenül úgy érezzük, mindent, valóban mindent megtudtunk most a szerelemrõl, amit megtudni érdemes.


Ezek után a "Mielõtt lemegy a nap" talán ünneprontásként is hathat. A tíz évvel késõbbi találkozás, hiába zajlik most valóban minden valós idõben, gyakorlatilag érdektelen az "ah, beh varázslatos bécsi északához képest" - elõször két ember tartalmas, mégis felületes beszélgetésének érezzük, amit látunk, majd parttalan önsajnálatnak, de abban a pillanatban, mikor már tényleg elkezdenénk unni az "önsajnálatot" a mozi ismét elkezd érzelmi azonosulásra késztetni minket, s észre sem vettük: egy egészen más érzés kerít hatalmába, mint a film elsõ felében.

Miközben intenzív agymunkára sarkall (bár ezt a befogadó nem veszi észre, hiszen miért figyelné magát befogadás közben?), a két harmincéves, szinte félig-meddig már kiégett ember újra elkezd egymásra találni, s ahogy észrevesszük az erre utaló metakommunikációs jeleket, a film másfél órája már el is repült, s máris az utolsó jelenet mindent felülíró, nem kis mértékben befejezetlenségébõl fakadó, magával-ragadó szépségének hatása alatt ott ülünk a végfõcím alatt egy visszamaradó érzéssel:

"Ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér,
Örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány!"



A "Mielõtt lemegy a nap" nem generációs alapfilm, mint az elsõ rész, mégis szerves folytatása annak és remek párbeszédet folytat vele, mint a - talán kissé morbid hasonlat - betegséggel a diagnózis.

E dialógus során mindenekelõtt a húszasok és a harmincasok életérzése közti különbséget tárja elénk, a világ élményeit befogadni kész és a világ unalmából már elfelé tendáló, néhol szinte már-már mindentõl és mindenkitõl elidegenedett értékrendeket állítja szembe az elsõ rész már említett életigenlõ vidámságával.

Szinte észre se vesszük, de a film során ezek rendre megharcolják a maguk harcát, s bár, mint a befejezés esetében, úgy itt sem születnek egyértelmû válaszok, mégis az életigenlés, vagyis a szerelem kezd felülkerekedni, már-már érezhetõen az érzelmek látványos diadalt aratnak az értelem felett. A film vége mértani pontossággal ott kerül sorra, ahol a történések egyértelmûvé tennék a folytatást, mégis érezzük a lényeget: nincs boldogság, csupán boldog pillanatok, méghozzá egy élet során igen kevés - de ezek során olyan mennyiségû energia jön létre, amely minduntalan segít a folytatásban éveken, évtizedeken keresztül...


Ebben áll minden titok, amit Cameron Crowe filmje hordoz, s a többi, habár kétségtelenül csábos, mégiscsak körítés ehhez.

De micsoda körítés!

Sztem azért lett "ilyen" a vége, mert ezzel is azt akarták érzékeltetni, hogy mennyire egymásra találtak,(így emberileg) a legjelentéktelenebb dolgokról is beszélnek vagy fél órát, és a végén se tudták abbahagyni..

a tv a stohl-osat adta pedig inkább kaszás g.-ve néztem volna

Nagyon-nagyon köszönöm, fõleg, hogy ennyire részletesen írtad, szinte látom magam elõtt.. Remek film mindkettõ és oh a romantikus lelkemnek kéne a harmadik, ahol végre boldogan élnek, míg ... (fel kel a nap;))
Szerintem ez a film azoknak nem tetszik, akik már megszokták a hollywoodi tömegfilmeket.. Nekem is fura volt és néha vontatottnak éreztem,de azt is azért, mert annyira akartam tudni, mi lesz a vége, hogy türelmetlen voltam.. És micsoda befejezés: le fogod késni a géped -tudom.. hihetetlen jó film!!!!!!

sajnos se az elejét, se a végét nem láttam, de valamennyire levettem, hogy a Mielõtt felkel napnak valami folytatása lehet. tetszett, hogy a cselekmény szinte lényegtelen, lassú és vontatott, mert minden a folyamatos beszélgetésbõl derül ki.

Lehet, hogy meg fogtok kövezni érte, de nekem nem tetszett. Még az elsõ rész valahogy... Unalmas volt, és vontatott.

A nõi fõszereplõ már rendezõként is bemutatkozott: a "2 nap Párizsban" c. remek kis filmmel!

Mikor Celine a dal végéhez ér megilletõdött mosolyogva megköszöni Jesse tapsát, és felpattan miközben határozott nemet mond J.-nek a rögtön jövõ kérésének, hogy énekeljen még 1 dalt. Jesse lassan elfogadja a nemet, és viccesen, de finoman rákérdez a dalban szereplõ névre. Csúsztatnak -nevetnek. Celine a konyhapultnál a tea -vagy mi- készítésbe temetkezik látszólag, hogy kicsit megnyugodjon, de leskelõdik mikor tudja, h nem nézi. Jesse a cédékhez sétál, betesz egy elõl lévõt. Celine hozva a csészéket elkezd az énekesnõrõl mesélni és eljácca, ahogy az táncikál a koncertjein. Tündérien csinálja, oldalra fordulva inkább csak lehunyt szemekkel. Jesse le se tudná venni róla szemeit, mosolyog mint a tejbetök, és egyre jobban látszik az arcán, hogy ezt az életet akarja, ...
Celine az egyik pillanatban felé billenti a tekintetét -a szerepben maradva- és valami kedves megszólításs után annyit mond óvva intve, hogy le fogod késni a géped(!) "Tudom."- és Jesse megkomolyodottan felmosolyog az elõadáson újból. -hát világegyetem klasszis a rendezés a játék .... még a földönkívülieknek is ajánlom

Az ének után semmi nem volt? Még hallottam, hogy vmirõl beszéltek, meg vmi zene szólt. Vki légyszí írja le az utolsó képkockákat, feltéve, hogy emlékszik rá:)

Õszintén szólva nekem az idegeimre ment a végnélküli párbeszéd, és a szereplõket sem tudtam igazán megkedvelni, a vége viszont egész jó volt. Szerintem van sokkal jobb film is a témában, és itt nem a romantikus amerikai filmekre gondolok.

Néha hoz az élet olyan helyzeteket, hogy csak egyetlen út van. Egy ilyen találkozás után nem tudsz mást tenni, csak továbbmenni, mert attól, hogy meghalsz lélekben, még élned kell. Próbálkozol, csak éppen SOHA nem lesz semmi sem olyan tökéletes, mint akkor és ott. Még azzal az emberrel se, mert elveszett A pillanat. Az idõ, a sok kérdés és a sok fájdalom pedig kérgessé tett.
Mondjuk ha ezt nézem, akkor pont ezért jó a befejezés... mert idõ kell még ahhoz, hogy a sebek alól újra elõkaparhasd a másik lelkét, azt, amelyiket csak te ismertél... egykor... régen. :-)
És aztán jön egy film, amibe még az idõ vasfoga is beletörik, mert elõhozza az eltemetett pillanatokat :-)

SPOILER:

A gitáros jelenetet szerencsére nem szinkronizálták. :) Én azt megértem, hogy kénytelenek voltak továbblépni miután a csaj nem tudott elmenni a találkára, de tényleg fura hogy még akkor sem kezdte el keresni a srácot mikor évekig kint élt Amerikában, én azért csak megpróbáltam volna... Szerintem a 4 év alatt 9-10 szexet a feleségével csakúgy mondta, de amúgy arról is beszélt hogy megromlott a kapcsolatuk és kb. csak a gyerek miatt marad vele, szóval szerintem nem csoda az ilyesmi.

"Hát, talán újabb 9 év elteltével csinálnak egy harmadik részt...:)"

húú de jó már csak 4évet kell várni :)
az biztos ha lesz én megnézem,mert a második vége hagyott egy kiskaput a happy end-re fanyalgóknak.

Ahhoz képest hogy az elsõ rész 15 éve készült csak a mostani években szóltak hozzá az emberkék..nemhiába ez magyarország..itt csak a gagyi filmeket játssza agyonra a retekklubb meg trévé2 fõmûsoridõben.az ilyen klasszikusokat a "senkisenézimerdolgozik" idõben adja.

Kösz! De közben kiderítettem, hogy van egy másik szinkron is, Kaszás Gergõvel és Major Melindával. Nem ez volt inkább?
http://iszdb.hu/?szinkron=2284

ethan hawke-bak stohl buci a csajnak meg Kisfalvy Krisztina