Jó ideje a zenés biográfiai filmek lázában ég Hollywood - Ray, A nyughatatlan, Dreamgirls -, vagyis hát ha a produceri iroda eséllyel kíván indulni a februári szoborosztáson, mostanában a muzikális életrajzokra koncentrál. Kasi Lemmons rendezőnő (Az ösztönember) Mondd, testvér! című filmjéből hiányzik a zene, vagyis nem úgy van jelen, mint az említett korábbi filmekben, hanem inkább háttér, és inkább a film az Intim részek című vagabond Howard Stern-opussal rokon. Merthogy mind a két mozi egy-egy rádiós szpíker - MC, vagy mikrofonvirtuóz - életét követi nyomon. Szerintünk a Mondd, testvér! jobb és átfogóbb, és nem azért, mert teljes, "elejétől a végéig" képet kínál - Petey Greene (Don Cheadle) "munkásságát" a rádiós bemutatkozásától a haláláig követi - hanem, mert nem anekdotikus, nem töredezett, jól felépített, és nagyszerű színészek játszanak benne. És valamit nagyon jól visszaadott a kor hangulatából (bár mi tagadás, a film végi összegző kitekintő írásoktól - kivel mi lett - általában véve lúdbőrözik a hátunk, tessék ezeket a kérdéseket megoldani a filmben, vagy lepje homály).
A sztori a pitiáner bűnözőből a színes bőrű hallgatóság körében elképesztő népszerűséget kivívott Greene történetét meséli el, persze, szubjektív módon. Fix "pont" Martin Luther King 1968. április 4-i meggyilkolása, illetőleg, hogy az utána következő feketeforrongás lehűtése a rádiós érdeme, a történések zöme azonban a fantázia műve. Arra építkezik, hogy a washingtoni szövegláda mindenféle mutatvány nélkül pusztán önmagát adta, őszintén beszélt az emberekhez. A filmben mindez elsősorban a menedzseréhez-barátjához, Dewey Hughes-hoz (Chiwetel Ejiofor), másodsorban a barátnőjéhez, Vernellhez (Taraji P. Henson) fűződő viszonyaiban tárul fel.
A film, amellett, hogy komoly mélységeket kíván megmutatni - az utolsó harmadában túlságosan is, a vége felé melankolikussá válik, a sors nagy kérdéseit kezdi firtatni, mint barátság, hivatás, küldetés, egyenlőség stb., rosszul -, jól alkalmazza az igényes poentírozás feloldó lehetőségét, azaz sok lehetőségünk nyílik együtt nevetni a főhőssel (a betokosodott és egyébként egyáltalán nem vicces) hatvanas-hetvenes évekbeli Amerikán.
A Mondd, testvér! emlékezetes film, minőségi munka. Telve az élet sok színével. Amin aztán együtt sírunk, együtt nevetünk.
