Lehetne most a Dogmát emlegetni, de tekintsünk el minden dogmává merevíthető szabályrendszertől, mert a Rengeteg című új magyar filmmel egy egészen különleges, a szabályokat éppen hogy öntörvényű tehetséggel szétfeszítő rendező mutatkozik be. Ha már mindenképpen, akkor Fliegauf Benedek első nagyjátékfilmje láttán inkább Jim Jarmusch (Törvénytől sújtva, Florida, a Paradicsom, Mystery Train) juthat az eszünkbe.
A dísztelen, végsőkig lecsupaszított képek. A látszólag elkapott dialógokat egységgé összefogó feszes szerkezet. A nézőnek minimális támpontot adó, közömbösen induló, de egyre mélyebbre fúródó párbeszédek. A figurák dokumentarista hitelessége és a köznapiságuk mögött húzódó nyugtalanító titok. Az atmoszféra egyre sötétülő tónusa és a mind erősebb szívóhatású feszültség. A különböző filmzsánerek hatáselemeinek fölényes ismerete és akár egy-egy jeleneten belül játékos váltása. Az ismeretlen szereplők rendkívül sűrített jelenléte.
Csak néhány a leltár szerinti eszközökből, amelyek a művészi tudatosság és a dokumentarista hitelesség olyan különleges együtthatását mutatják a Rengetegben, amilyet Jarmuschnál csodálhatunk meg. Fliegauf esetében mégsincs értelme hasonlítgatni, ide-oda méricskélni, mert a Rengeteg éppen attól jelentős pályakezdés, hogy önálló, független egyéniséget mutat.
A Rengeteg hét, egymástól elkülönülő dialóg füzére. Ha úgy tetszik, hét történet, ami két vagy három ember között, egyetlen helyszínen rögzített párbeszédéből bontakozik ki. Abszurd, horror, pszicho-thriller, féltékenységi dráma, családi tragédia zajlik a szemünk előtt, miközben többnyire csak közeliben mutatott arcokat látunk, Fliegauf egy rövidfilmjének címével szólva "beszélő fejeket", bizonytalanul mozduló kezet, az első pillantásra beazonosíthatatlan részletet a mozdulatlan testből, a szűkre vett látószögben alig belátható, ám épp ezért rendkívüli feszültséget hordozó részletet a tárgyi környezetből. Lovasi Zoltán operatőr majdnem mozdulatlan képei épp úgy valami titok jelenlétét sejtetik, akárcsak a párbeszédek, valami titokét, ami felé haladunk, de mindig marad egy megfejthetetlen mag, egy nyugtalanítóan homályos pont az előttünk kibomló kapcsolatokban, a lélek kiismerhetetlen mélyén. Fliegauf párbeszédei fordított spirál szerint egyre táguló körökben fúrnak egyre mélyebbre, s minél több részletet tudunk meg, annál bizonyosabb, hogy csak sejthetjük, de egyértelműen nem ismerjük meg a titkok nyitját.
A kezdő képen valahol a nagyvárosban, valahol egy épület nyüzsgő bejáratánál látjuk az emberrengeteget, a jellegtelen tömegből egy-egy arcon, még értelmezhetetlen mozzanaton időzik pár másodpercet a kamera. Egy benzineskanna, egy pórázon vezetett kutya, egy kézben szorongatott hátizsák, egyik kézből a másikba csúsztatott kazetta, ijedt kislányarc két felnőtt satujában, távolra figyelő nő, két gondtalanul lépkedő lány és így tovább. Csak a majdnem azonos záróképben értjük meg, hogy az először kiszemelt arcok és tárgyak tértek vissza a történetekbe, a masszává zsúfolt emberrengetegből kerültünk közel sorsokhoz, félelmekhez, vágyakhoz, hazugságokhoz és egyszer még scifivel kokettáló bolondos tréfához is.
Vagy mondhatjuk úgy, az élet elviselhetetlen abszurditásához.
Ez utóbbihoz néhány mozivásznon kívüli adalék: a film másfél millióból készült, a szereplők (barátok, ismerősök) is ingyen dolgoztak, Fliegaufot nem vették fel a filmművészeti egyetemre, a Rengeteg Magyarország hivatalos nevezettje az Oscar-jelöltek versenyére.
