Azt mondják egy kutyával minden film feldobható és minden vacak megmenthető. Hát a Marley és én után azt kell mondjam, van, amin a kutya sem segít. Sőt.
Mert történet hiányában akármilyen kedves is legyen az állat, hamar elunja magát a néző. Jennifer (Jennifer Aniston) és John (Owen Wilson) úgy döntenek, hogy mielőtt gyerekek vállalnak egy kutyán próbálják ki szülői képességeiket ? Marley persze elviselhetetlen és persze imádnivaló is egyben. Végül megérkezik a várva várt gyerek is, hőseinknek pedig a mindennapi élet problémáival kell megküzdeniük, a karrier, a család és az elmúlás nagy kérdéseivel.
Na, de mi ebben a pláne? Mi ebben az újszerű? Vagy talán egy ismerős kérdéskört látunk egy új megközelítésben tálalva? Nem éppen. David Frankel egy unásig ismert történetet mesél el unásig ismert klisék segítségével. A film közepére valahogy a kutya is csak egyfajta kelléknek tűnik, még jó, hogy Frankel időről időre elejt egy kutyaviccet, nehogy elfelejtsük, ki is a főszereplő. Lehet, hogy John Grogan saját történetéből írt könyve érdekesebb, de az adaptáció sokkal inkább emlékeztet egy két órásra nyúlt klipre mintsem igazi filmre. Gyorsan peregnek az események, nem sok időnk van elgondolkodni a látottakon. Szerencsére nem kell, mert a szájbarágás ezen fokán már semmi szükség az önálló gondolatokra. Különösen igaz ez a film végére, a búcsú Marleytól még azt is megrígatja, aki végigutálta az egész filmet: tökéletesen adagolt hatásvadászat. A színészek szerencsére a helyükön vannak. Bár Aniston szemmel láthatóan öregszik, nagyszerű párost alkot Wilsonnal, akit sajnos ritkán látunk a jelenlegihez hasonló komolyabb szerepben. Alan Arkin John főszerkesztőjének szerepében és Kathleen Turner kutyaoktatóként üde színfoltjai a filmnek.
