A Forrest Gumpról sincs mindenki jó véleménnyel.

A filmek megítélése folyamatosan változik: ami egy korszakban mesterműnek számított, az évtizedekkel később egészen más fényben tűnhet fel. De éppen ezért vannak olyan ünnepelt klasszikusok, amelyeket ma már sokkal kritikusabban nézünk, még akkor is, ha annak idején Oscar-díjat nyertek. Ezeket az alkotásokat mutatjuk be.

Álom luxuskivitelben (1961)

Ez a film máig szorosan összekötődik a főszereplő, Audrey Hepburn nevével. A legendás színésznő ezzel a szerepével tényleg a kifinomult elegancia megtestesítője lett, különösen annak az ikonikus jelenetnek köszönhetően, amelyben fekete ruhában áll a kirakat előtt. A történet középpontjában Holly Golightly áll, egy fiatal, bohém társasági nő, aki New Yorkban keresi a helyét és próbálja kitalálni, merre tovább az életben. A hatvanas években a film hatalmas siker lett, és igazi popkulturális klasszikussá nőtte ki magát.

Utólag visszanézve azonban sokan rámutatnak egy komoly problémára is: Mr. Yunioshi karakterére, akit Mickey Rooney alakít. A figura egy erősen eltúlzott és sértő karikatúrája egy japán férfinak, amelyet ma már sok néző kifejezetten rasszistának tart. Ez az ábrázolás mai szemmel nézve annyira zavaró, hogy könnyen háttérbe szorítja a film többi értékét, különösen azoknál, akik először látják a filmet. Bár az alkotás képi világa és stílusa máig ikonikus, a megítélése az évek során jóval megosztottabbá vált.

Esőember (1988)

Ebben a történetben Raymond, az autista férfi – akit Dustin Hoffman alakít – és az önző, karrierista öccse, Charlie (Tom Cruise) egy váratlan közös utazás során kerülnek közelebb egymáshoz. A film óriási siker volt a maga idejében: négy Oscar-díjat nyert, és sok nézőt megérintett a két testvér kapcsolatának alakulása. Akkoriban sokan érzékeny, empatikus történetként tekintettek rá az autizmusról és a családi megbékélésről. Ma viszont már többen árnyaltabban látják.

A film egyik problémája, hogy a történet szinte végig Charlie szemszögéből bontakozik ki. Emiatt Raymond inkább a testvére jellemfejlődésének eszközévé válik, mintsem önálló, igazán kidolgozott karakterré. Ennél is fontosabb, hogy a film hozzájárult egy máig élő sztereotípiához: ahhoz az elképzeléshez, hogy az autista emberek mind különleges, szinte zseniális képességekkel rendelkeznek. A valóságban ez nagyon ritka, és könnyen félrevezető képet adhat az autizmusról. A filmet ma is sokan klasszikusként tartják számon, de Raymond ábrázolása és az autizmus bemutatása a mai nézők szemével már kevésbé tűnik hitelesnek.

Forrest Gump (1994)

A történet Forrest Gumpról (Tom Hanks), az egyszerű férfiról szól, aki szinte észrevétlenül részese lesz, sőt, alakítója az amerikai történelem fontos pillanatainak, Elvis Preslytől a vietnámi háborúig. A film hat Oscar-díjat nyert, és kétségtelenül kreatív, inspiráló története van. Az évek múlásával azonban ez a tökéletesnek tűnő kép kezd megkopni, és ma már könnyebb meglátni a film problémás oldalait is.

Sok néző számára a Forrest Gump érzelgőssége ma már túlzó, sőt vannak, akik szerint inkább manipulatív melodrámáról van szó, amely a szívhez próbál szólni anélkül, hogy valódi mélységet adna a történetnek. Ráadásul a női karakterek ábrázolása is erősen kifogásolható, ugyanis sokkal inkább szexuális tárgyként jelennek meg.

Amerikai szépség (1999)

A történet Lester Burnhamról (Kevin Spacey), egy középkorú férfiról szól, aki válságba kerül, és beleszeret a lánya tinédzser barátnőjébe, miközben próbál kitörni a fojtogató, unalmas mindennapokból. A 2000-es évek elején a film mélynek és provokatívnak tűnt, ma már azonban sokan inkább hatásvadászként jellemeznék.

A film egy unott, középkorú fehér férfiról szól, akinek a történet szerint sajnálat jár, annak ellenére is, hogy mindezt nem érdemli meg. Talán annak idején kevésbé tűnt fel, de ma, amikor korábban tabunak számító vagy figyelmen kívül hagyott témák is terítékre kerülnek a társadalomban, a film üresnek és hatástalannak hat. De nem segít azt sem, hogy Kevin Spaceyt ma már igen negatívan ítélik meg az emberek a való életbeli botrányai miatt, és itt sem egy szerethető szerepet ölt magára.

A segítség (2011)

A segítség akár mestermű is lehetne, mert nagyon erős szereplőgárdája és története van a nehézségek leküzdéséről. Mégis elmaradt attól, amit valójában ígért. A cselekmény Skeeterről (Emma Stone), a fiatal írónőről szól, aki úgy dönt, elmeséli a fekete házvezetőnők történetét, akik a hatvanas évek Mississippijében fehér családoknál dolgoznak. A bemutatáskor inspiráló filmként tartották számon, de az idő múlásával egyre világosabbá vált, hogy a fókusz félresiklott.

A film legnagyobb problémája, hogy a történet a fehér „megmentő” narratívájára épül: a fehér főhős kerül a középpontba egy olyan küzdelemben, ami valójában nem az övé, miközben a fekete szereplők valós tapasztalatait leegyszerűsíti és a közönség számára túlságosan is könnyen befogadhatóvá teszi. Az Oscar-díjas Viola Davis színésznő később úgy nyilatkozott, hogy ma már bánja azt, hogy szerepet vállalt a filmben.