…de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy borzalmas is lett.

1. Solaris (1972)

Andrej Tarkovszkijt az egyik legmélyebb, legkomplexebb munkásságú rendezőként tartja számon a filmtörténelem. Éppen ezért meglepő, hogy az orosz zseni mennyire leegyszerűsítette Stanislaw Lem meghatározó sci-fi regényének feldolgozását. Lem a regényben – ahogy sok másik művében is – a földönkívüliekkel való kapcsolatfelvétel rejtélyeit és kilátástalanságát járta körül egy hihetetlenül komplex főszereplőn keresztül.

Tarkovszkijt azonban kevésbé érdekelték az idegenek: bevallottan úgy is készítette el a filmet, hogy az minél kevésbé nézzen ki sci-finek. Helyette a főhős Kelvin és felesége kapcsolatára fókuszált, akit titokzatos körülmények között feléleszt a címbéli bolygó. Az eredmény egy remek, de némileg korlátolt film, amely ügyesen és érzékenyen beszél az emberi párkapcsolatokról, azonban sosem emelkedik lemi magasságokba.

2. Ragyogás (1980)

Közhely, de azért írjuk le még egyszer: a Ragyogás című regény arról szól, hogy egy tökéletlen, de szerető és igyekvő családapa elveszti az irányítást élete felett a kabinláznak és a Panoráma hotel természetfeletti fenyegetésének köszönhetően. Stanley Kubrick filmje meg arról szól, hogy egy alapból is elmebeteg arc még jobban elborul, miközben egy elég para fényképalbum elevenedik meg a szemei előtt.

Kubrick filmje még így is remekmű, köszönhetően a mesteri feszültségépítésnek és az emlékezetből kitörölhetetlen, horrorisztikus képeknek. Így nem értünk egyet teljesen Stephen Kinggel, aki híresen rühelli a feldolgozást. Annyit viszont megadnánk neki: ez tényleg nem az a sztori, amit ő írt, és amely regényben még Kubrick filmjénél is hatásosabb. De hogy Jack Nicholson tökéletes Jack Torrance szerepére, az vitathatatlan.

3. Menekülő ember (1987)

Különösen elmés és könyörtelen disztópikus sci-fit írt Stephen King Richard Bachman álnéven, amely Hollywood figyelmét sem kerülhette el. Viszont elsőre bakot lőttek: az eredeti regény egy kisember reménytelen küzdelmét mutatja be a perverz, véresszájú totalitárius állammal szemben, amelyet egy halálos játék keretez. Amerikában mindenki a főszereplőre vadászik, akinek 30 napot kell kibírnia az óriási pénznyereményért.

A Schwarzi-féle feldolgozás meghagyta a sztori alapjait, azonban kidobta a lelkét: itt egy tipikus, nyolcvanas évekbeli Arnold-filmet látunk, amelyben az osztrák vasember mindenkit legyak, aki az útjába kerül, és a végén csak azért is egymaga kiharcolja a happy endet. A könyvben ilyenről szó sem volt: a sztori tragikusan, ijesztően ér véget egy hajmeresztő jelenetsor után. Talán Edgar Wright hamarosan érkező remake-je végre helyre teszi a dolgokat, és a mozis közönségnek is megmutatja végre, miről szól igazából a Menekülő ember.

5 adaptáció, amelyben rosszul castingoltak főhőst, de végül jól sült el a dolog

Sean Bean, Richard Armitage és Anya Chalotra miatt is fanyalogtak eleinte a rajongók.

Tovább

4. Az arany iránytű (2007)

Joggal lehetett izgalomba jönni, amikor kiderült, hogy Philip Pullman merész és gondolatébresztő ifjúsági regényeiből Nicole Kidman és Daniel Craig főszereplésével készül mozifilm. Azonban Az arany iránytű feldolgozása bőven alulmúlta a várakozásokat. Chris Weitz filmje lendületesen, de különösebb ihlet nélkül rohan keresztül a regény cselekményén, néhány egészen furcsa változtatást is megengedve magának.

Ami viszont a legfájóbb volt, hogy témáiban és filozófiai mélységeiben a film meg sem közelítette a regényeket. A katolikus egyházzal szemben vérmesen kritikus sztorit a készítő stúdió biztonságosabbá, könnyebben fogyaszthatóvá tette a közönség számára, ezzel pedig elvette Pullman világának egyediségét. A végeredmény egy korrekt, de nem túl emlékezetes alkotás lett, amelyet nem is néztek meg annyian, hogy érdemes legyen elkészíteni a folytatást.

5. A hobbit-trilógia (2012-2014)

A hobbit egyáltalán nem az a sokszereplős, komplex eposz, mint Tolkien A Gyűrűk Urája. Peter Jackson mégis hosszas huzavona után úgy döntött, hogy az alig háromszáz oldalas meseregényből majdnem olyan hosszú trilógiát csinál, mint amekkorát a maratoni trilógiából. Az eredmény pedig három olyan film lett, amelyek egyszerre érződnek túlzsúfoltnak, és szinte pofátlanul üresnek.

Az első film első fele még ígéretesen indul, aztán a túlnyújtott goblinos akciójelenetek során Jackson sebességet vált, és egészen a trilógia végéig marad a gyagyás akcióorgiánál. A legarcpirítóbb a harmadik rész, Az öt sereg csatája, amelyben nevetséges CGI-jal, félkész forgatókönyvvel dolgozták fel a regény alig pár fejezetét. Közben viszont kapunk egy teljesen felesleges, csak a rajongók szégyentelen lekenyerezésére szolgáló mellékszálat arról, hogy Gandalf Szauron után kutakodik. Egyáltalán miért az az egész címe, hogy A hobbit, amikor a címszereplő Bilbó (Martin Freeman) többször is több mint fél órákra eltűnik a vászonról?

6. Z világháború (2013)

Valószínűleg mindenki, aki részt vett a Z világháború elkészítésében, egyszerűen csak örül annak, hogy nagy nehezen összejött a film, és hogy nem lett teljesen csapnivaló. A Brad Pitt-féle feldolgozás hosszú évek alatt, számtalan kerülőút, konfliktus, embercsere és újraforgatás után állt csak össze. Kit érdekel már az, hogy az égvilágon semmi köze ennek a feldolgozásnak Max Brooks eredeti áldokumentumregényéhez?

A könyv kifejezett főszereplő nélkül, elképesztően realisztikusan mutatja be, mi történne a világgal, ha tényleg zombis apokalipszis lenne. Kevésbé van a hangsúly a zombigyilkoláson, inkább azon, hogyan reagálnak az egyes társadalmak a veszélyre, és arra, ahogy a többi ország kezeli azt. Kikből lesznek hősök, és kikből kapzsi gonosztevők a szörnyű helyzetben? A filmben ehelyett kapunk egy teljesen vállalható, de egyáltalán nem különleges világmegmentős sztorit, amiben Brad Pitt nyargalja körül a világot, hogy kezdhessen végre valamit ezzel a fránya vírussal.

7. Világok harca (2025)

Listánkból némileg kilóg az Amazon és Ice Cube nemrég megjelent Világok harca-feldolgozása. Ez a film ugyanis nemcsak H. G. Wells legendás sci-fi regényét nem érti, hanem láthatóan a film koncepcióját sem, valamint a színészi játék és a cselekmény fogalmaival is látványos gondjai vannak.

A nagynak szánt ötlet az, hogy az eredetileg az Amerikát rádiójáték formájában sokkoló földönkívüli inváziós sztorit a 21. század médiájára szabják. Ebben a verzióban egy meghosszabbított Zoom-meeting keretein belül dolgozza fel az emberiség a támadást. Az ötlet papíron nem hangzik a létező legrosszabbul, ám Rich Lee rendező és csapata gondoskodik arról, hogy egy fél másodpercre se legyen izgalmas a megvalósítás. A film tökön lövi magát azzal, hogy a képernyős megoldás által korlátozza saját filmnyelvét, közben pedig mást sem ad a néző számára, amiért izgulhatna. Ice Cube játéka a főszerepben teljesen hiteltelen, a cselekménynek sincs semmi értelme. Az pedig különösen megbocsáthatatlanná teszi az egészet, hogy valójában egy meghosszabbított Amazon-reklámról van szó.