Egy zseniálisan jól sikerült első film után könnyű azt hinni, hogy a folytatás már sínen van. A közönség megvan, a világ felépült, a karakterek működnek, már csak tovább kellene vinni azt, ami elsőre betalált. Csakhogy sokszor éppen ezen a ponton csúsznak el a dolgok...hogy miért? Az talán örök rejtély, de annyi biztos, hogy az alábbi franchise-ok elképesztően erősen és lendületesen indultak, de aztán újra és újra ugyanazokat a hibákat kezdték ismételgetni. 

Pókember

A Pókember-filmek sok szempontból a modern képregényfilmes korszak fontos darabjai, hiszen túlzás nélkül lehet azt mondani, hogy Sam Raimi trilógiája (2002, 2004, 2007) határozta meg a modern szuperhősfilmek sikerét. A rendező első két filmje talán azért működött annyira jól, mert Peter Parker története nagyon személyesnek hatott. Adott egy fiatal srác, aki próbálta összeegyeztetni a szuperhőslétet, a szerelmet, a családi felelősséget és azt a teljes káoszt, amit az élete jelentett. Aztán megérkezett a Pókember 3., és vele együtt a klasszikus hiba: túl sok gonosz, túl sok mellékszál, túl sok irány. Ez papíron bizonyára nagyon izgalmasan hangzott, de a valóságban pont emiatt lett élvezhetetlen a film, mert túlságosan sok mindenre kellett figyelni egyszerre, ráadásul egyik karakter sem kapott igazán teret arra, hogy kibontakozzon. A sztori kicsit olyan volt, mintha három különböző folytatást akartak volna egyetlen filmbe beleszuszakolni. A 2012-es újraindítás, A csodálatos Pókember viszont lehetőség lehetett volna a szépítésre, de a franchise-nak nem sikerült tanulnia a hibájából. Az első rész még úgy ahogy élvezhető volt, de a második megint a „rengeteg gonosz egyszerre” csapdájába esett.

Kapcsolódó

Rejtélyes előzetest kapott a Pókember: Vadonatúj nap – Hulk is feltűnik!

Egyre izgalmasabbnak tűnik az új Pókember-film!

Tovább

Transformers

A Transformers-filmeknél az egyik legfurcsább probléma már rögtön az elején látszott. Miközben a cím alapján óriási robotokról kellett volna szóljon a történet, a fókusz inkább az emberekre terelődött. Sam Witwicky bénázásai, szerelmi ügyei, családi jelenetei és túlpörgetett poénjai sokszor több játékidőt kaptak, mint maguk az Autobotok és az Álcák. Az első film esetében egyébként ez még valamennyire működött is, hiszen szükség volt egy emberi nézőpontra, amin keresztül belépünk ebbe a világba, a gond inkább az volt, hogy a széria ezt a nézőpontot a későbbiekben talán egy kicsit túltolta, és a robotok túlságosan háttérbe szorultak, holott a történet főhősei voltak. 

Terminátor

Az első Terminátor kétségtelen minden idők egyik legkiválóbb sci-fije, ám a folytatásokban sajnos elvesztette a varázsát. A sztori ismert: a jövőből érkezik egy gyilkológép (Arnold Schwarzenegger ), hogy megölje Sarah Connort, mert a még meg sem született fia egyszer az emberiség vezetője lesz a gépek elleni háborúban. A Terminátor 2 aztán lényegében ugyanebből az alaphelyzetből indult ki, mégis működött, mert érzelmileg és látványban is tudott többet nyújtani, sok néző számára pedig itt le is zárult a történet. Nem véletlenül, hiszen a folytatások egyszerűen képtelenek voltak elszakadni a bevált recepttől, de éppen emiatt lett az egész unalmas és elcsépelt. Új gyilkológép jött a jövőből, valakit meg kellett menteni, közben volt némi menekülés meg robbantgatás...röviden minden, amit már láttunk az első két részben... 

Alien

Az Alien ereje eredetileg abban rejlett, hogy csak nagyon keveset tudtunk a lényről. A nyolcadik utas: a Halál című filmben a Nostromo legénysége egy ismeretlen, nyomasztó világba botlott bele, a xenomorph pedig nem egyszerű szörnyként működött, inkább rémálomszerű, felfoghatatlan fenyegetésként, a félelmet pedig a titokzatosság generálta. A folytatásokkal azonban egyre több információt kaptunk: több lény, több akció, több magyarázat, több katona, több áldozat. Ezzel önmagában nem is lett volna baj, csak sajnos hosszabb távon a franchise egyik legnagyobb erőssége kezdett megkopni, ugyanis gyakorlatilag megszűnt létezni a rejtély. A túlmagyarazás pedig nemes egyszerűséggel kinyírta a sztorit. 

Ez is érdekelhet

7 lenyűgöző alapfilm, és a titkos jelentés, ami mögötte van

Talán nem is sejtetted volna, de az alkotók titokban teljesen másra gondoltak, mint ami képernyőre került.

Tovább

Jurassic World

A Jurassic Park eredeti ötlete zseniálisan egyszerű volt, hiszen az emberre épített, az emberre, aki azt hiszi, képes uralni a természetet, aztán hamar kiderül, ez nem más, mint önámítás. A dinoszauruszok nem csak látványelemként működtek, hiszen az alkotás folyamatosan arra próbált reflektálni, mennyire veszélyes, ha a tudomány oltárán hozunk olyan döntéseket, amik beláthatatlan következményekkel járnak. A kontrollmániáról és a kapzsiságról szól valójában az egész sztori, a későbbi részek viszont fokozatosan mozdultak el ettől, és egyre több lett az akció meg a menekülés. A történet inkább szörnyfilmes kezdett lenni, az első rész közben domináló nyugtalanító érzés pedig gyakorlatilag eltűnt.  Aztán a Jurassic World elsőre ígéretes újrakezdésnek tűnt, hiszen végre láthattunk egy működő dinoszauruszparkot, de a folytatások is inkább a látvány felé húztak. A helyzet az, hogy a franchise időközben valószínűleg elfelejtette, hogy az első film nem attól volt jó, hogy emberek futottak a T.rex elől, sokkal inkább az tette naggyá, hogy mindvégig azt éreztük, az emberiség most valami olyannal játszik, amihez nagyon nem ért. 

Horrorra akadva

Az első Horrorra akadva azért tudott nagyot szólni, mert pontos célpontja volt. A kilencvenes évek végi tinihorrorokat, főleg a Sikolyt és a Tudom, mit tettél tavaly nyáront figurázta ki, ráadásul úgy, hogy a sok, kicsit alpári poén mögött mégis volt egy viszonylag követhető történet. A folytatásokra azonban ez már kevésbé volt igaz. Kicsit úgy tűnt, mintha a készítők azt gondolták volna, a paródia annyit jelent, hogy dobáljunk be popkulturális utalásokat, aztán majd valaki talán nevet rajta. Horror, sci-fi, fantasy, valóságshow, celebbotrány, politikai ügyek, minden bekerült, ami akkoriban éppen szem előtt volt, a baj csak az, hogy az efféle viccek általában nagyon gyorsan és rosszul öregszenek. A bemutató hetében még talán fel-felismerhető egy-egy utalás, de pár év múlva már inkább zavarosnak hat. Sajnos a hibát az új, nemrégiben bemutatott Horrorra akadva sem tudta orvosolni, a film a legtöbbek szerint botrányosan rosszra sikerült, a Port újságírója is elég keményen fogalmazott: 

Ez nem egy film, ez egy közepesen tehetségtelen imprós csapat szkeccsműsorának harmadik próbáján készült bakiparádé szintje”

– írta kritikájában Mohos Máté kollégánk. 

A KRITIKÁT ITT EL IS LEHET OLVASNI

Kritika: Az új Horrorra akadva még ahhoz is túl hülye, hogy hülye legyen

Ez nem egy film, ez egy közepesen tehetségtelen imprós csapat szkeccsműsorának harmadik próbáján készült bakiparádé szintje.

Tovább

A Karib-tenger kalózai

A Fekete Gyöngy átka azért volt kisebb csoda, mert egy vidámparki attrakcióból sikerült valódi, szerethető kalandfilmet csinálni. Johnny Depp Jack Sparrow-ja persze azonnal ellopta a show-t, de az első rész még nem csak róla szólt. Will Turner, Elizabeth Swann, Barbossa és az átok története tartotta egyben a filmet, Jack pedig kiszámíthatatlan, zseniális mellékszereplőként működött. A folytatásokban viszont megborult az egyensúly, és Jack Sparrow-t tették a franchise középpontjába. Ezzel nem is feltétlenül lett volna baj, de a karakter valahogy elvesztette a kezdeti báját, ráadásul a történet is egyre bonyolultabbá vált. Átkok, ereklyék, tengeri istennők, árulások, visszatérések, újabb és újabb mitológiai elemek bukkantak fel, mindeközben a kaland könnyedsége és a figurák közötti kémia megkopott. A franchise sokáig arra épített, hogy a közönségnek valószínűleg elég még több Jack Sparrow, ám kiderült, hogy ez sajnos édeskevés. 

via Listverse

Itt állítsa be, hogy a Port az elsők között legyen a Google-találatokban!