Hétköznapi és nem annyira hétköznapi paranoiáink válnak valóra a Távol a világ zajától című feszült katasztrófafilmben, igazi sztárparádéval körítve. Kritika.
A hetvenes évek után az elmúlt években ismét olyan nyomasztóvá vált a politikai, a gazdasági és elsősorban a technológiai környezet, hogy
megint aranykorát éljük a paranoiafilmeknek,
lásd például M. Night Shyamalan két legutóbbi alkotását (Idő, Kopogás a kunyhóban) vagy a Noah Baumbach által jegyzett Fehér zajt.
A Mr. Robot alkotójaként ismert Sam Esmail rendezése mind a Shyamalan-művekkel, mind a Fehér zajjal szoros hasonlóságot mutat: előbbiekkel – elsősorban a Kopogás...-sal – az rokonítja, hogy a középpontban álló család élete egy kellemesnek ígérkező nyaralás során fordul a feje tetejére, és a szélsőséges határhelyzetet pár gyanús idegen érkezése vezeti fel.
Történik ugyanis, hogy a Sandford házaspár (Julia Roberts és Ethan Hawke) kamasz fiával és kiskamasz lányával megszökik a hétvégére New York zajától, a luxus Airbnb-ben azonban már az első este felbukkan egy afroamerikai páros, egy apa (Mahershala Ali) és huszonéves lánya, akik azt állítják magukról, hogy ők a nyaraló tulajdonosai, és bizonyos, elég átlátszó indokok miatt meg szeretnék osztani az ingatlant az ideiglenes bérlőkkel.
Az egy fedél alá kényszerülő két család pedig innentől kezdve olyasmit él át, ami bármelyikünk valóra vált rémálma lenne, hiszen nem működnek a mobiljaik és semmilyen, az internetre vagy műholdakra csatlakozó eszközük; ami csak elsőre tűnik „first world problem”-nek, valójában végzetes következményekkel járhat (és jár is), ha a tankhajók és a repülőgépek nem tudnak navigálni.
Főleg, mivel úgy tűnik, globális, de legalábbis egész Amerikát érintő hackertámadás áll a háttérben.
Kritikánk a Fehér zajról
Egy Hitler-szakértő sirámai vegyi katasztrófa idején
Hősünk Adolf Hitlerről oktat a csendes kisváros egyetemén, aztán hirtelen nem lesz olyan csendes a város: egy katasztrófa fenyegeti hőseink életét, ami lehet, hogy magától is széthullana!
Tovább
Innentől kezdve pedig a film a Fehér zajban látottak nyomvonalán halad, már ami az országos szükségállapottal való szembesülést, majd közös megküzdést illeti, csak sokkal jobban működik a Baumbach-mozinál, aminek alapvetően nem volt sok teteje.
A 2 és negyedóra játékidejű mű (érdekes módon a 3 órás filmek térnyerése közepette most épp ezen bírnak háborogni a közösségi médiában a népek) valóban lassú, de végig őrjítően feszült. Több mesteri párhuzamos montázst is láthatunk, amely azt ábrázolja, hogy az egymásra kölcsönösen gyanakodó hősök hogyan próbálják kideríteni akár a másik szándékát, akár azt, hogy mégis mi a fene folyik a világukban.
A legfélelmetesebb persze az az egészben, ahogy az alkotók visszatartják az információt: ahogy a karakterek, úgy mi sem tudjuk, hogy mi történik és miért – csupán annyit, hogy megbomlott a hétköznapi rend. Mindezt kiválóan támogatja az elejétől kezdve baljós zene, illetve az olyan vizuális megoldások, mint a mesterkélt színvilág (mintegy előre jelezve, hogy ez az idill nem lehet igazi, nem tarthat sokáig) vagy az, hogy a kamera többször is a feje tetejére áll, akárcsak hőseink élete.
Esmail zseniálisan játszik el a két család bőrszínének a különbségén, egészen pontosan azon, hogy a családanya vajon azért viseltet-e ellenszenvvel az első pillanattól kezdve a saját házukba betolakodók iránt, mert gazdag feketékről van szó, vagy ezt csak a szintén nem túl barátságos afroamerikai fiatal lány képzeli be magának.
De a társadalmi feszültségeknek később is fontos szerepük lesz, amikor megjelenik először egy csak spanyolul beszélő, kiszolgáltatott nő, majd egy konteóhívő kétkezi munkás (Kevin Bacon alakítása), és egészen érdekesen alakul a Hawke által alakított férfi főhős és a szóban forgó kulcsfontosságú mellékfigurák dinamikája. Emellett a Távol a világtól-ban azt is lenyűgöző figyelni, ahogy a központi karakterek egymáshoz való viszonya alakul, ahogy keresik a kapcsolódási pontokat – vagy épp a törékeny szövetségből kifelé vezető kiutakat.
Az alkotónak pedig nemcsak a szociális érzékenysége igen fejlett, de a filmes műveltsége is, így az erre fogékonyakat egy ponton egy Észak-északnyugat utalással örvendezteti meg; ezenkívül a Jóbarátok-rajongók is le lesznek kenyerezve egy, a filmen végigfutó, egyszerre szellemes és sokatmondó running joke-kal. Ez utóbbihoz kapcsolódik a Távol a világtól slusszpoénja is, ékesen példázva, hogy
lehet ugyan, hogy Esmail művének játékideje túlfutott a 2 órán – de az alkotó pontosan tudja, hogy hol (és hogyan) kell befejezni.
