Kevés nyomasztóbb érzés van annál, mint amikor egy moziról ordít: az alkotók köszönőviszonyban sem voltak a közeggel, melyről filmet forgattak. Következzék erre öt szégyenteljes példa a hazai felhozatalból!
Szuperbojz
Tisztában vagyunk vele, hogy a Szuperbojzt ócsárolni ma már legalább olyan méltatlan, mint egy vemhes rozmárt kinevezni egy ír sztepptánccsoport vezetőjének. A szóban forgó műről anno számtalan alkalommal leírták: akkora műanyag hulladék, hogy egy ideális világban rekordméretű madáretetőt farigcsáltak volna belőle. Ezúttal azonban nem a humormentesített humort, a fertelmes színészi játékot vagy az egybites sztorit vetnénk az alkotók szemére. Sokkal inkább azt, hogy templomi litániára járó nagyanyánk fantazmagóriáiban hitelesebb kép élt az Amerikából hazatért rocksztárról, mint amit a film vetít elénk. A Bajor Imre által életre keltett Johnny G. rojtos Old Shatterhand-kabátjában és cowboykalapjában ugyanis leginkább egy tápiószecsői 100 Folk Celsius-feldolgozás-zenekar énekesét juttatja eszünkbe, aki a takarítónőt sem képes becserkészni egy művházas koncert után. Instrukció gyanánt pedig szemlátomást annyit kapott Kabay Barnától: nyugodtan alakítsa Pasik-beli önmagát, megfejelve a Koós Jánossal közös hársfateázások manírkészletével – pontosabban úgy, ahogy egy kisiskolás parodizálná ezen momentumaikat.
Rosszfiúk
Bár a képeslap a 90-es évek végén még nem volt totális anakronizmus, arról nincs tudomásunk, hogy létezett-e belőle fiatalkorúak börtöne vagy javítóintézet által illusztrált verzió. Ugyanakkor élhetünk a gyanúperrel, hogy Sas Tamásnak kézbesítettek hasonló – igen limitált – kiadványt, a rendező pedig ekkor volt először szemtanúja hasonló intézménynek. Ha ugyanis Paudits Béla posztapokaliptikus bandavezért alakított volna a Mad Maxben, akkor sem lett volna képes megugrani a hiteltelenség azon fokát, melyet a Rosszfiúk elítéltjei képviselnek. Rajkai Zoltán már a 8. percben becsicskítja Bodó Viktort, akiben fel sem merül, hogy egy fújásnyi Chemotox-szal kivégezhetné a 60 kilós zárkamenőt. Az alfahím legvérfagyasztóbb vonása, hogy egy Horthy-korszakbeli szlengszótár kifejezéseivel kommunikál, ebbéli szokását pedig alattvalóira is átragasztja. Az Este Megdurranunk, Kiscsillag Baráti Kör eközben zenekari kollektívát is alkot, melyben Rajkai az ördögbotos-szimatszatyros bölcsész-szövegírás hagyományait követi, kínosan ódzkodva a „mulatási, csajozási” fordulatoktól. De mégsem ő a film legnagyobb paradoxona: mivel a Ganxsta Zolee és a Kartel által jegyzett filmzenealbum telitalálat lett, Sas Tamás égető kényszert érzett, hogy a zenekari főhős szerepeltetésével ellensúlyozza ezt a súlyos baklövést. Döglégy először mint csőbe húzott és letartóztatott gengszterfőnök bukkan fel, majd egy másik jelenetben az aranyhal-memóriájú kaptárlakók – akik részt vettek kézre kerítésében – immár élő koncerten istenítik őt.
Egyszer volt Budán Bödör Gáspár
Sok álmatlan éjszakát okozott számunkra, hogy megtaláljuk azt a hazai filmet, mely a létező legprolibb módon ábrázolja a vidéki Magyarországot. A választásunk végül – a bőség zavarától gyötörve – a TV2 sorozatára esett. Motorfűrész, flex, fűnyíró, Family Frost, 1988-ból fennmaradt kisbolt (általában Aro vagy Coop), hupikék nyomóskút – csak néhány sztereotípia, mely 2262-ben is a hazai kistérség hiteles lenyomata marad. A Bödörék sorozat alkotói azonban legfeljebb mulatóslemezek borítóin szembesültek a vidéki „realitással”, így aztán egy nagy kiterjedésű vasúti restiként vizionálták azt. Lakóit pedig amolyan Szalacsi Sándor-szürkemarha-Minótauroszként, akik tájszólással hadarnak, masszív fokhagymaszagot árasztanak, és jó egy hete szembesültek először a villanykapcsoló nevű boszorkányos szerkezettel. És bár kvázi összeesküvés-elméletként tekintenek Budapestre, végül mégis ebben a futurisztikus fantáziavilágban kényszerülnek boldogulni, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Rap, revü, Rómeó
A megboldogult Z+ egykori nézői feltehetőleg még ma is könnyedén képesek felidézni azt a masszív szégyenérzetet, ami a G-Play együttes Gengszter korszak című szerzeménye közben öntötte el őket. A magyar alvilág és a nyolcker Bodó Béla-i ábrázolása azonban később a magyar filmiparban is hagyományt teremtett, a Brumi a Balatonon hősei azonban még mindig hitelesebben adták volna vissza az adott közeget, mint pl. a Rap, revü, Rómeó karakterei. A Gálvölgyi János által alakított gengszterfőnököt papíron egy Száva Vince-kaliberű keresztapának szánták, ám hetyke műbajszával és bemélyített orgánumával leginkább olyan lett, mint egy rossz Vito Corleone-imitáció a Gálvölgyi Show késői, dicstelen bohózataiból. Ám nem ő az egyetlen, aki életellenes paródia áldozatává vált: Oláh J. Gábor rendező ugyanis felült az ekkoriban gőzerővel robogó Fekete Vonat-vonatra, a vasúti katasztrófa pedig borítékolható volt. Tudniillik, a filmbéli Kalányos Rap Team habitusában és szóhasználatában sokkal inkább idézi az értelmiségi romkocsma-töltelékeket, mint a Népszínház-Bérkocsis-József utca Bermuda-háromszög szociális hajótöröttjeit. A kvázi-Fatima által folyamatosan kántált „subiiii-dubiiii” pedig kétségtelenül autentikus, feltéve, ha a karakter szülei közt fennálló szoros rokoni szálakat hivatott reprezentálni.
Honfoglalás
Bárki bármit mond, a Honfoglalás a magyar filmtörténet egyik legmerészebb experimentális alkotása. Korábban ugyanis meg voltunk győződve róla: képtelenség lenne tovább fokozni egy olyan film hiteltelenségét, melyben az ősmagyarok fejedelmét egy olasz színész alakítja. (Ha ez a Netflixen lát napvilágot, egy komplett kommentmező kiáltott volna italo-érzékenyítést és spagettilobbit.) „Fogd meg a söröm!” – kiáltotta Koltay Gábor, majd húsz honfoglaló, tíz ló és öt szürkemarha bevetésével lerohanta a Kárpát-medencét. És nyugodtan eltekinthetünk a háttérben felbukkanó drótkerítésektől, a zománcozott bográcsoktól, vagy attól, hogy a besenyők pilótái gyilkos kondenzcsíkokkal állnak bosszút hőseinken az őket ért atrocitásokért. Az ultrapatetikus, ám annál debilebb párbeszédek ugyanis már önmagukban elegendőek ahhoz, hogy a mozi egyetlen momentumát se higgyük el.
