Lehet, hogy eltűntek a vaskos olasz akcentussal beszélő, elhízott, mindig kopott öltönyt hordó régi gengszterek, de a műfaj örök, ezt bizonyítja a 2006-os Véres utcák is.
Nyilván mindenki emlékszik a gengszterfilm műfajának egyik nagy klasszikusára, a Johnny Depp és Al Pacino főszereplésével készült Fedőneve: Donnie Brascóra (1997), ahol egy fiatal rendőr épül be egy maffiacsaládba, majd azon veszi észre magát, hogy egyre inkább olyanná válik, mint ők. Nos, van egy másik film, amely ugyanebből, az egyébként valóban megesett történetből építkezik, csak kevesen ismerik. Ez a 2006-os Véres utcák – és ebben az esetben az utcákat Philadelphiában találjuk, egész konkrétan a 10. utca és a Wolf utca kereszteződésében járunk, erre utal ugyanis az eredeti cím, a 10th & Wolf.
Ezen a környéken nőtt fel Tommy Santoro (az amúgy cseppet sem olaszos James Marsden), aki egészen közelről ismerte a bűn világát: apja ugyanis a maffia bérgyilkosa volt, egészen addig, amíg egy „kollégája” nem végzett vele. Tommy mindenképpen ki akart törni ebből a környezetből, és inkább tengerészgyalogosnak áll, hogy minél távolabb kerüljön a családjától. Harcol az Öböl-háborúban, háború miatti kiábrándultsága azonban fegyelemsértéshez vezet – megüt egy katonai rendészt, és ellopja egy ezredes dzsipjét -, és hamarosan döntésre kényszerül. Egy Horvath nevű FBI ügynök (Brian Dennehy) ugyanis alkut kínál fel neki: a következő éveit vagy rács mögött tölti, vagy visszatér Philadelphiában az aljas utcákra, és spicliként segíti az FBI-t egy, a város felett az uralmat átvenni készülő szicíliai maffiafőnök letartóztatásában. Tommy az együttműködést választva hazautazik egyszerű lelkületű öccséhez (Brad Renfro) és unokafivéréhez (Giovanni Ribisi), akik távollétében arra az útra léptek, melyet mindenáron megpróbált elkerülni: gengszterré váltak.
A Véres utcák nem lett klasszikus, nyilván, hiszen egyrészt nem világklasszis színészekkel készült – Marsden mindig szerethető, de nem igazi sztár, míg Ribisi már túl sokszor játszotta az izgága kemény gyereket -, rendezője pedig ekkor még nyeretlen kétévesnek számított. Legalábbis rendezőként, mert Robert Moresco (Az utca törvénye) forgatókönyvíróként ekkor már dicsekedhetett egy Oscar-díjjal az Ütközésekért, de a jelek szerint más megírni egy történetet és más a filmvászonra írni azt. Moresco ugyan a legjobb és legismertebb maffiafilmes klisékkel dolgozik, de nem túl sok saját gondolatot tett hozzájuk – egy okos hasonlat azért akad az Öböl-háború és a maffia kiiktatása között -, de a szerencse az, hogy ez pont az a műfaj, amit jól ismert műfaji elemekből is megbízható, minőségi módon össze lehet rakni, és Moresco pont ezt tette.
