A megtörtént eseményeket feldolgozó A kokainkölyök tökéletesen világít rá, hogy a vidéki Amerika el van átkozva, hogy képtelenség kitörni a drog és a szegénység fogságából.
Az elmúlt napok érdekessége, hogy a Vidéki ballada az amerikai álomról (2020) című filmjében nyújtott alakításáért Glenn Close-t egyszerre jelölték legjobb női mellékszereplőként Oscarra és legrosszabb női mellékszereplőként Arany Málnára, de ezt csak azért hozom fel, mert az a film, és a szintén megtörtént eseményekből építkező A kokainkölyök (2018) is arról szól, hogy Amerika nagy része reménytelen elmaradottságban és szegénységben él, ahonnan képtelenség kitörni. Csakhogy amíg a Vidéki ballada… a hagyományosan is a legfejletlenebb régiók közé tartozó Appallache-hegységben játszódott, addig Rick Wershe Jr. története viszont az amerikai autógyártás egykori fellegvárában, a szebb napokat látott Detroitban bontakozik ki, a 80-as évek elején.
A múlt század nyolcvanas éveire a kábítószer elárasztotta Detroit városát. A kokain és a crack járványszerűen terjed, és szükségszerűen magával hozza a bűnözési ráta emelkedését, a kábítószer-üzletben érdekelt bandák háborúját – és az FBI érdeklődését. A munkáscsaládból származó Rick (Richie Merritt) tinédzserként azért vállalja el, hogy az FBI beépített informátora lesz, hogy megmentse tiltott fegyverekkel kereskedő apját (Matthew McConaughey) a börtöntől. Persze az ügynökség csőbe húzza, hiszen a lepukkant fater egyrészt nem menne börtöne néhány otthon gyártott hangtompítóért, másrészt nem elégednek meg azzal, hogy spiclit csinálnak belőle, ráveszik, hogy ő is drogot áruljon, hogy bekerüljön a nagymenők közé. Ricky pedig nem túl okos, de ambiciózus srác, és mivel az ügyleten komoly pénzt kereshet, hamarosan a teljesen fekete környék egyetlen fehér dílereként bulizik a főnökkel (Jonathan Majors), akit aztán hamarosan le is csuknak - Ricky pedig az ok okozati összefüggéseknek megfelelően egy golyót kap a hasába.
De túléli, bár hatalmas forradás éktelenkedik a hasán, a belei egy részét kipakolják. Tiszta lappal kezdhetne, de nem tud, mert ugye miből, meg az ő hátterével hogyan. És visszamegy dílerkedni, és ekkor hangzik el a film legjobb dialógusa közte és apja között, amely így szól: „Apa, a lányod drogfüggő, én egy zacskóba szarok.” – mire a válasz: „Mit mondjak, optimista típus vagyok.” Csakhogy hiába optimista a papa, Rickyt letartóztatják, és az FBI ügynökei (Jennifer Jason Leigh és Rory Cochrane) újra átverik, amikor azt ígérik, ha leszervez egy utolsó szállítmányt, segítenek neki. Ricky életfogytiglanit kapott – ami ritka a nem erőszakos elkövetőknél, ő pedig nem bántott senkit, és 17 éves volt az ítélethirdetéskor –, majd harminc év után, egy évvel a film bemutatóját követően szabadult. Egészen a börtön kapujáig jutott, ahol újra lecsukták ezt követően egy autólopási ügy miatt.
Maga a történet nem fog senkit sem a földre vinni, láttunk már hasonlót, nem is egyet, itt inkább a környezet és a hangulat hiteles visszaadása, illetve a színészi játék a fontos. A főszereplő Richie Merritt meglepően jó, és nem próbál okosabbnak látszani, mint amit a figura megkövetel, de természetesen itt Matthew McConaughey a sztár, mint minden filmben, amiben az elmúlt években csak egy percet is játszott. És persze van a Yann Demange ('71) rendezte filmnek üzenete is, az, hogy a vidéki Amerika magára maradt, lassan, de biztosan süllyed el a mocsárban, lakói pedig a drog, az őket manipuláló gátlástalan politikusok és korrupt rendőrök játékszerei.
