A tengeralattjárósok, akiket hagytak meghalni

Meglepő módon egy dán rendező belga pénzből készült filmje dolgozza fel a Kurszk atomtengeralattjáró tragikus és jellegzetesen orosz történetét. És milyen jól!

Szokás kommentekben, beszélgetésekben a Thomas Vinterberg (Születésnap, A vadászat) rendezte Kurszkot (2018) azzal elintézni, hogy messze nem olyan látványos és izgalmas, mint a szintén tengeralattjárós témában készült német Das Boot vagy az amerikai U-571. Hát persze hogy nem az, hiszen azok a filmek harc közben, a nyílt óceánon csatázva mutatják be hőseiket, hol vadászként, hol üldözött vadként, míg Vinterberg filmje teljesen másról szól, ráadásul előre tudjuk, mi a végkifejlet. Tudjuk, hogy az orosz atomtengeralattjáró 2000 augusztusában egy belső robbanás következtében elsüllyedt, és a fedélzetközben csapdába esett matrózokat nem tudták vagy nem akarták kimenteni, a film mégis képes az eseményeket hideglelős izgalommal tálalni.

Az időzítés nem volt véletlen, az évek óta a kikötőben veszteglő, szebb napokat látott orosz Északi Flotta alig három hónappal azután, hogy Vlagyimir Putyin hatalomra került, nagyszabású hadgyakorlatra indult, elsősorban új fegyverrendszerek kipróbálására, éleslövészettel egybekötött erődemonstrációra. A 17 különböző hadihajó mellett 4 tengeralattjáró is kifutott, köztük a flotta büszkesége, a Kurszk atomtengeralattjáró. Augusztus 12-én reggel a hadgyakorlatot figyelemmel kísérő NATO állomás két egymást követő víz alatti robbanást észlelt. Ők már tudták, hogy baj történt, az oroszok bizarr módon nem, egy egész napig tartott, mire valakinek leesett, hogy a Kurszk nem válaszol, így a mentési munkálatok is jókora késéssel kezdődtek meg – és, ahogy azt mindenki tudja, hiábavalónak bizonyultak, hiszen nem voltak erre meg a megfelelő eszközeik.

Merthogy a robbanást a fedélzeten tartózkodó 118 tengerészből 23 matróz valahogy túlélte az egyik lezárható felső fedélzeti részben, és életjelet is adtak magukról. Az itt producerként dolgozó Luc Besson cégénél, az EuropaCorpnál készült Kurszk az ő sok ponton fiktív, de végeredményében valós történetük. És minden közismerten tragikus történetet érdemes a boldogság rövid, múló pillanataival kezdeni, jelen esetben egy esküvővel, amin a hajó egyik tisztje – a film valamiért konkrét rangokat nem ad meg - barátaival vesz részt. Itt aztán megismerhetjük az őket összekötő szoros barátságot és bajtársiasságot, magát a kikötői közösséget, és azt is, hogy ennek a családok, és elsősorban a feleségek is részei. Azt, hogy ezek az emberek fillérekből élnek, de legalább büszkék arra, amit csinálnak.

Vinterberg Kurszkja úgy is működik, hogy tulajdonképpen mindent tudunk, amit meg nem tudunk, az nem ér meglepetésként minket. Ha valamire azt mondják, hogy azzal még baj lehet, azzal baj is lesz, és persze az is kiszámítható, ahogy a posztkommunista orosz hatóságok működnek, akiknek fontosabb a presztízs, mint az emberélet. Tudni lehet, hogy mi miért romlik el, vagy eleve nem működik, és azt is, hogy az illetékesek mindig hazudni fognak vagy ködösíteni. És működik a személyes rész is, mert a rendező jó színészeket választott hozzá. A tengeralattjárón csapdába esett főhőst alakító Matthias Schoenaerts méltán korunk talán legjobb, de biztosan legkeresettebb belga színésze – aki nem először játszik oroszt, mert olyan a feje -, a szerepét valóban terhesen játszó Léa Seydoux is remek, akárcsak az orosz flottaparancsnokként itt utolsó szerepében látható, egy hónappal a forgatás után elhunyt Michael Nyqvist.