Hé, haver, hová tettem az eszem?

A Hé, haver, hol a kocsim? (2000) tulajdonképpen a Beavis és Butthead nagy, buta élőszereplős verziója, csakhogy szándékosan olyan idióta, amilyen, de mi így szeretjük, ilyen hibbantan.


Nem szabad mindent komolyan venni, sőt, és ha van olyan film, ami nem veszi magát komolyan, az a Hé, haver, hol a kocsim? (2000), aminek készítői voltak olyan szemtelenek, hogy még egy tulajdonképpen hivatalos, de persze mégis kamu Oscar-díj nevezési kampányt is összetákoltak maguknak, aminek nem meglepő módon azt a címet adták: Hé, haver, hol az Os-carom? – itt az utolsó szóban a car a kocsit jelöli, de ezt hosszabban hadd ne magyarázzuk el, mert nem is kell. Azt azonban érdemes megjegyezni, hogy nem véletlen, hogy két főhősünk ennyire tompa és ostoba, hiszen ők Beavis és Butthead megfelelői, és ez nem vicc. A film ugyanis eredetileg egy élőszereplős Beavis és Butthead filmnek indult még a ’90-es évek elején, de Mike Judge és a stúdió belátta, hogy az nem igazán működne, az ötletet azonban nem dobták el teljesen.

Főleg azután, hogy kölcsönöztek hozzá egy címet és egy alapötletet a sztorihoz A nagy Lebowskiból – ez a sor ugyanis John Goodman és Jeff Bridges között hangzik el eredetileg. És innen már szabad volt a vásár, a történetet pedig jól összegzi a következő idézet: „Múlt éjszaka elvesztettük az autómat, lopott pénzt fogadtunk el egy hímnős sztriptíztáncostól, most pedig valami űridióták azt akarják, hogy olyasmit találjunk meg nekik, amit ki sem tudunk ejteni. Utálom ezt mondani, Chester, de kicsit vissza kéne vennünk a spangliból.” Ezt mondja az egyik szétütött főhős a másiknak, mire az képen vágja, hiszen ilyesmit még csak felvetni sem szabad. A sztori ismertetéséből kimaradtak az orális szexet ígérő bombázó űrlények, a skandináv mutánsok, egy Zoltán nevű szektafőnök és társulata, egy csapat pufikezeslábasos űrkalóz, a vad struccok és a Koituszi Transzvensztátor, ami tudvalevően a galaxis kulcsa.

És hogyan válhatott egy teljesen ütődött történet két olyan csapnivaló színésszel, mint Ashton Kutcher és a még nála is csapnivalóbb Seann William Scott kisebb klasszikussá? Pont azért, mert teljesen hibbant az egész, és mert ez volt talán az első fehér stoner vígjáték – annyira stoner, hogy hőseink időnként Johnny Potsmoker és Smokey McPot álnéven futnak –, amely széleskörű forgalmazást kapott, hiszen az illető stúdió emberei is tudták, hányan vevők az ilyesmire – rengetegen. Merthogy ez sokáig kifejezetten rétegkultúra volt, a fű és a szívás, mint központi téma a fekete – értsd afro-amerikai vígjátékok sajátja volt. 2000-re azonban szinte minden amerikai főiskolás, egyetemista és általában fiatal legalább kipróbálta már, és lassan, de biztosan a popkultúra részévé vált a maga szlengjével, szertartásaival és persze THC indukálta humorával. És az természetes, hogy erre nem mindenki vevő, pláne, ha nem érti a szövegkörnyezetet, és ahogy azt egy kommentelőnk írta, „Akinek nem tetszik azt a Koituszi Transzvensztátor segítségével száműzzük a pokoli toronyra!”