Megszállottság

Mániákus vigyor ennyire még nem volt félelmetes. És vicces. Kritika!

Május utolsó hetében megint bebizonyosodott az, amit eddig is tudtunk. Egy napon került ugyanis mozikba a Backrooms – Hátsó szobák és a Megszállottság, és a két film együtt és külön-külön is kiválóan illusztrálja a tételt, miszerint egy jó horrorhoz nem kell túl sok minden. Ha van egy izgalmas alapötlet, eredeti rendezői és operatőri koncepció, és néhány tehetséges színész, akkor kevés helyszínen, kis pénzből is lehet nagyot alkotni.

További hasonlóság a Backrooms 20 éves alkotója, Kane Parsons és a hozzá képest élemedett korú Curry Barker (26) karrierjében, hogy mindketten a YouTube iskolájába jártak, és első sikereiket is itt aratták. A Megszállottság író-rendező-vágója szkeccskomikusként kezdte, 2019 óta pedig öt rövidfilmet és egy közepeset (Milk & Serial) készített, többnyire a horror műfajában, így azt nem lehetne állítani, hogy minden előzmény nélkül rúgta rá az ajtót Hollywoodra, de a felemelkedése így is különleges sikertörténet.

Filmjének alaphelyzete papíron egyáltalán nem eredeti. A folklórból ismert szerelmi kötésektől W. W. Jacobs klasszikus horrornovelláján át (The Monkey’s Paw, 1902) az Alkonyzónáig jó pár variációjával találkozhattunk már a „vigyázz, mit kívánsz” tanmesének, amikor is a főszereplő egy mágikus kívánsággal megkísérti a sorsot, és bár úgy tűnik, teljesül a vágya, nagy árat kell érte fizetnie. A Megszállottságban egy huszonéves srác, Bear követ el hasonló böszmeséget. Szerelmes a kolléganőjébe, Nikkibe, de képtelen összeszedni a bátorságát ahhoz, hogy megvallja az érzéseit, helyette vásárol a helyi kristályboltban egy „egykívánságos fűzt”, ami kettétörve elvileg – és mint kiderül, a gyakorlatban is – teljesíti a tulajdonosa egyetlen óhaját. Bear azt kívánja, hogy Nikki bárcsak mindennél jobban szeretné őt, és a lány valóban vonzódni kezd hozzá. A közös baráti körük egy kicsit furcsállja Nikki hirtelen fellángolását, és tudat alatt Bear is érzi, hogy valami nem oké, de az első időkben élvezi, hogy álomkapcsolatban élhet az álmai nőjével. Fokozatosan ébred csak rá, hogy Nikki megszállottsága szó szerint értendő, és a közös sztorijuknak valószínűleg nem lesz happy endje.

Ez a leírva legfeljebb egy Black Mirror-epizódra elegendő tanmese Barker verziójában nemcsak paráztatásra, de továbbgondolásra is alkalmassá válik, mert

rezonál valamiféleképpen a korszellemre, egyszerre tematizálva az elköteleződés iránti vágyat és az attól való fóbiát is.

Bear igazi Gen Z-(anti)hős, aki szorong a társas interakciókban, és mindennél jobban retteg a visszautasítástól, ezért is választja a könnyebb utat, ahol – reményei szerint – saját maga kontrollálhatja a kapcsolat minden aspektusát. A Michael Johnston által alakított fiatal férfi mégsem egy elvetemült figura, könnyű azonosulni a gyarlóságaival, elvégre hasonló szituációban valószínűleg mindenkinek átfutott már a fején az, hogy mennyire jó lenne találni valamilyen kiskaput, amellyel megóvhatnánk magunkat a lelki sérülés kockázatától. Bear fő bűne így eleinte csak az önbizalomhiány és a félénkség, az igazi erkölcsi bukása akkor következik be, amikor nem visszacsinálni akarja a kívánságot, hanem csak finomhangolni, hogy továbbra is rendelkezhessen a nő testével és lelkével a kellemetlen mellékhatások nélkül. Épp ezért Nikki sem klasszikus főgonosz, az ő megszállottsága valójában Bear gyávaságának következménye.

Ettől persze még kiválóan lehet rettegni a jól ismert „Overly Attached Girlfriend”-mémet és a (férfi)közönség zsigeri félelmeit megtestesítő, egyre mániákusabban viselkedő nőtől, köszönhetően az ihletett castingnak is. A játékfilmekben még újonc Inde Navarrette szép fokozatosan vált át kattant üzemmódba, sokáig az sem egyértelmű, hogy a mágia lépett működésbe, vagy csak a disszociatív személyiségzavar tüneteit produkálja. Kiderül ugyanis, hogy az „új”, betegesen szerelmes Nikkiben ott lakozik még a régi Nikki is, akinek sikerül néha egy-egy másodpercre felszínre törnie. Navarrette zseniálisan jeleníti meg ezeket a hirtelen váltásokat, és nemcsak az arcjátékával vagy a hidegrázós vigyorával, hanem a sajátos mozgásával is. A Megszállottság ugyanakkor nem megy át Az ördögűzőbe vagy a hasonló, természetfeletti horrorokba, vagyis Nikki még a hihetőség határain belül hozza rá a frászt a nézőre – például azzal, hogy hosszú másodpercekig áll mozdulatlanul a sötét sarokban. Barker filmje ráérősen építi a feszültséget,

sokkal nyugtalanítóbb az, amit nem látunk, mint amit igen

– Taylor Clemons operatőr mesterien dolgozik az árnyékokkal –, és arra is viszonylag sokat kell várni, hogy elszabaduljon az erőszak, de épp ezért hatásosabb is, amikor végre megtörténik. A Megszállottság emellett még helyenként vicces is, Bear szerencsétlenkedésein, illetve Nikki egyre bizarrabb húzásain ugyanis nevetni is lehet, de a humor közben nem semlegesíti a horror hatását.

Utóbbi mutatvány még a Sam Raimi-féle rutinos rendezőknek sem sikerül mindig, ami jelzi a 26 éves Baker kvalitásait. Filmje ezzel együtt messze nem hibátlan, a cselekményen tátong pár nagyobb lyuk, és talán bölcsebb lett volna homályban hagyni, hogy valóban működik-e a kívánság/átok – ha már a történet első harmadában amúgy is eljátszott ezzel a gondolattal –, de az összképet nézve, debütként kivételesen erős a Megszállottság. Az utóbbi években színre lépett egy YouTube-ról és/vagy szkeccskomikusi háttérből érkező új horrorrendező-generáció – Jordan Peele-től (Tűnj el) Zach Creggeren át (Fegyverek) Danny és Michael Philippou-ig (Beszélj hozzám) –, és mostantól Baker is ennek az izgalmas újhullámos klubnak a tagja.